15. fejezet (ÁTÍRVA!!)

15. fejezet
Megfelelő pillanat



- Hogyan? - kérdeztem vissza. Nem akartam hinni a fülemnek. 
- Kórházba került. Miután Byron eltűnt inni kezdett. Sokkal többet, mit régen. És miután azt mondta, hogy újra látta, de megint elment... hát... annyit ivott, hogy kürházba jutatta magát. - húzta el a száját a lány. - Nagyon súlyos a baj. El kell mondanod Byronnak.  - a szám elé kaptam a kezem. Igaza volt.- De hogyan? Anni mindent kell itt megélnünk és átszenvednünk, hogy ez most nem hiányzott. De tudni a kell. - néztem magam elé. Jamie megsajnált és magához ölelt. 
- Csak várd meg a megfelelő pillanatot. - szólalt meg. Elengedtük egymást.
- Rendben. - mosolyogtam rá. Nagyon sokat beszélgettünk.  Próbáltuk bepótolni azokat az időket, mikor eltűntem. De ez nem volt egyszerű. Sokan terjesztettek nevetséges pletykákat,de néhány közel járt az igazsághoz. De persze sosem valottam volna be ezeket. Jamie próbált jobb kedvre derítei. Jamie Love volt az a lány aki bármilyen helyzetben képes volt legalább egy halvány mosolyt csalni az arcomra. És emiatt hálás lehetek neki. Amíg nevetgéltünk, addig sem gondoltam arra a tényre, hogy el kell mondanom Byronnak, hogy az anyja kórházban van. 

*** 
Jamie gyorsan hazament, nehogy Frank észrevegye, hogy elment. Én pedig magamra maradtam a problémámmal. Hogy mondjam meg Byronnak, hogy az anyja kórházban van? Szia, Byron! Anyukád kórházban van! Így nem jó!
A konyhában ültünk. Mindenki beszélgetett és nevetgélt, engem kivéve. Byron fel is figyelt erre. Gyakran rám nézett és bíztatóan mosolygott. El kell mondanom neki.
- Minden rendben? - kérdezte a fiú.
- Beszélhetnénk? - hadartam, és végig a földet bámultam. A fiú bólintott és felállt. Én követtem. Bementünk a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót.
- Minden rendben? - ismételte kétségbeesetten. 
- Nem! Nincs! Nem tudom, hogy mondjam el neked.  - Byronon cikázott a szemem. Kiváncsi volt,de félt egyben. Félt a mondandomtól, mert rájött, hogy amit mondok, az nem éppen jó.
- Anyukád... - kezdtem el. Byron, ahogy észrevette, hogy habozom közelebb lépett.
- Mi van vele?- kérdezte kétségbeesetten. A fejemben próbáltam megfogalmazni a mondanivalóm, kevés sikerrel. Majd közelebb lépett. - Mi van vele, Nora? - mondta erőszakosan, majd megragadta a kezem. 
-Kórházban van! -mondtam gyorsan, még mindig a földet nézve. Byron elengedett és hátralépett. Lassan leült az ágyra, és maga elé nézett.
- Sajnálom ... - kezdtem volna, de közbeszólt.
- Hogy történt? - kérdezte még mindig a falat bámulva.
- Hát... a lényeg, hogy... túl sokat ivott,és bekerült. - leültem mellé az ágyra. Ebben a pillanatban a fiú arca eltorzult, de próbált nem hangot adni fájdalmának.  Végignéztem, ahogyan szenved, és könnybe lábadt a szemem. Meg akartam ölelni, megnyugtatni, de ez most nem lehetséges, és ezért tombolni támadt kedvem. Byron kifújta a levegőt. Végre vége!
- Sajnálom, Byron, de ez nem  te hibád! Ne okold magad! - próbáltam nyugtatni, de nem hagyta.
- De! Az én hibám. - próbáltam megszólalni, megnyugtatni, de nem engedte. - Ezt... ezt most ne! Ez nem olyan kis dolog, hogy megnyugtatsz, és éljük tovább az életünket. Az anyám kórházba került miattam. Nem kellett volna találkoznunk azon az estén. - mondta, majd felállt. Szinte feltépte az ajtót és becsapta maga mögött. Beleremegtem. Sokáig csukva tartottam a szemem, hogy elkerüljem a sírást. A régi énem most elterült volna az ágyon és addig sírt volna míg el nem alszik és rendbe jön minden. De ehelyett én visszafolytottam könnyimet, nyeltem egyett, vettem egy mély levegőt és felálltam.
- Nincs több sírás!