5. fejezet

5. fejezet

Rossz döntés

Elengedtük egymást és leültünk a nappaliba. Több kérdés zúdítottak rám, amikre nem tudtam válaszolni. Nekik is elmondtam, hogy el kell majd mennem, de nem hittek nekem. Azt hitték, hogy tréfálok. Bárcsak így lenne. Pár perc múlva meg állt a terepjáró, benne Byronnal. Mindenki kíváncsian emelte fel a fejét.

-         Mennem kell. – mondtam majd felpattantam a kanapéról és amilyen gyorsan, csak tudtam, kirohantam, ők pedig utánam. Gyorsan be akartam szállni az autóba, de apám megfogta a kezem és hátrarántott. Felsikoltottam, mire Byron kiszállt az autóból és megállt előttünk. Behunyta a szemét és összehúzta a szemöldökét. Újra megteszi. Kiabálni akartam, hogy ne tegye, de a félelem átvette a hatalmat felettem. Majd odarohant hozzánk, apám kezét lefejtette a karomról és magával húzott. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Apám kiabált még utánunk valamit, amit nem értettem. Szomorúan pillantottam vissza rájuk. Byron. A fiúra pillantottam, aki látszólag nagy kínnal küzdött.

-         Byron! – kiáltottam. –Húzódj le. – de a fiú nem hallgatott rám. Azt hitte képes kibírni, de pár másodperc múlva elengedte a kormányt és a feje után nyúlt. Ordítani kezdett, én pedig kétségbeesetten próbáltam kormányozni az autót. Felnéztem és láttam, hogy egy óriási fa felé tartunk. Sikítottam egy utolsót, aztán minden elsötétült.

***

-         Meghalt. – hallottam valaki hangját felettem. Pontosan hallottam a lélegzeteit, a szemrebbenéseit. Hogyan? Mindent sokkal élesebben hallottam. Ahogy egy pihe leesik a padlóra, ahogyan a szél süvít odakint, ahogyan valaki csendesen leült és a kezébe temette arcát. Semmit sem láttam, ami kifejezetten zavart. Mozdulni sem bírtam. Nem éreztem a végtagjaimat, meg szinte semmit. Csak hallottam, ahogy a szoba megtelik bánattal és szomorúsággal.  De mégis, hogyan? Hallottam, ahogy valaki arcán leperegnek a keserű könnyek. Minden egyes mozdulatot, lépést és mindent, ami a szobában vagy a környékünkön volt, hallottam. Ez megrémisztett. Meg szinte minden, ami az elmúlt hetekben történt. Néha csak remélni mertem, hogy ez egy rossz álom, de sajnos utána mindig rájöttem, hogy nem az. A következő pillanatban a kanapé előtt álltam. Láttam, ahogy Byron próbálja visszafojtani a könnyeit és láttam, ahogy Eli valamit letakar egy takaróval. Majd rájöttem. Engem takart le. Legalábbis a testemet. Meghaltam. Körbesétáltam a szobában, egészen a tükörig. Nem láttam magam benne. Tudtam, hogy nincs értelme sikítani, hisz senki sem hallaná meg. Talán Byron… Odasiettem hozzá, majd óvatosan megérintettem a vállát. Sikerült. Olyan hihetetlenül boldog voltam. Byron felnézett a vállára majd fel rám. Vártam, hogy felpattanjon és, hogy magához öleljen. De átnézett rajtam.

-         Byron… - szólaltam meg egy túlvilági hangon. Nem vett észre. Tombolni támadt kedvem, ordítani, de nem lett volna értelme. Szépen elfogadtam, hogy meghaltam és, hogy többé nem beszélhetek vele.

-         Jöjj velem! – hallottam egy lágy, gyönyörű hangot a hátam mögött. Gyorsan megpördültem és egy ismeretlen nő állt előttem. Gyönyörű volt. Hullámos, fényes barna haja a vállára omlott, nagy barna szemei engem fürkésztek. Valami fehér köpenyt hordott, ami leért egészen a bokájáig. Egy koszorú féle korona volt a fején. Mögötte valami narancssárga fény világított erősen. Hívogatóan felemelte a kezét. Hátrapillantottam még egyszer utoljára a fiúkhoz. Mindkettő arcára szomorúság ült ki. Elindultam a nő felé. Megfogtam a sima, puha kezét és bevezetett a fénybe. Egy ideig semmit sem láttam, aztán megjelent előttem egy erdő. Bokrokat és fákat láttam magam előtt, amikből néhány gyönyörű lány kukucskált ki, ugyanolyan ruhában voltak, mint ami az előző nőn láttam.

-         Cornelia vagyok. Ők pedig a testvéreim. – emelte a karját az erdő felé. – Most ,hogy meghaltál te is a Sashok közé, tartozol. – mosolygott rám.

-         Sash? – húztam fel a szemöldököm.

-         Igen. Az jelenti, Istennő. Egy mindenek felett álló hatalom tulajdonosai vagyunk. Szinte sehogy sem lehet minket megölni. Csak egyféleképpen. – felemelte a mutatóujját, hogy figyeljek. – Csak akkor halhatsz meg véglegesen, ha letépik a fátyladat.

-         Hogy mi? – próbáltam visszafojtani a nevetést nehéz sikerrel.

-         Az a szerencsénk, hogy a fátyol láthatatlan. Csak akkor jelenik, meg ha egy természetfeletti lény tud a létezésedről és meg akar ölni. Ha megölnek téged, akkor a te erőd az ő testébe áramlik. És ha ez az erő rossz kezekbe kerül, akkor végzetes is lehet. – mutatott a ruhámra. Lenéztem magamra és láttam, hogy ugyanolyan ruhát viselek, mint ők. Éreztem a fátylat a fejemen. Cornelia egy gyönyörű, aranykeretes tükröt nyújtott elém. Megfogtam, és magam elé helyeztem. Szőke hajam fel volt kötve kontyba, és két hullámos tincs, minden oldalról lelógott a babaarcom mellett. Eddig sötétzöld szemem, most kivirult és megcsillant. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettem gyönyörű. Elakadt a szavam. Cornelia elégedetten bólintott.

-         Dönthetsz! Vagy itt maradsz velünk, a paradicsomba, vagy visszatérhetsz az életbe és folytathatod az életet Sashként. – szólalt meg komoran.

-         De… de hogy lettem én… Sash? – kérdeztem még mindig magamat bámulva.

-         Byron és Eli nem tudja, de a Mahk beléderesztette a mérgét. Ha nem halsz meg egy természetfeletti miatt, mint Byron, egy hónapon belül végleg és visszafordíthatatlanul eltávoztál volna. Most dönts! Maradsz, vagy mész? – nézett rám gyönyörű szemeivel. Nem tudtam dönteni. Itt minden olyan gyönyörű és békés volt. Egyszerűen csodálatos. De nem hagyhattam ott Byront a bűntudattal, hogy megölt.

-         Megyek. – Cornelia szomorúan bólintott és felemelte a kezét. Még utoljára visszanéztem erre a csodálatos helyre, mielőtt eltűnt volna. Remélem jól döntöttem.