4. fejezet

4.fejezet

Látogatás

Olyan izgatott voltam. Újra láthatom a családom. Villámgyorsasággal készültem el és elindultunk. A motel előszobája teljesen üres volt. Nem voltak emberek, sőt még személyzet sem. És a folyosókon sem láttunk senkit. Pedig az épület olyan… rendezett, tiszta és gyönyörű volt. Kiléptünk az ajtón és éreztem a bőrömön a nap meleg sugarait.

A környéken egy lélek sem volt. Sem házak, sem autók csak a nagy semmi. Egyedül ez a hotel volt itt. Felnéztem a tornyosodó épületre és észrevettem, hogy nem volt ráírva név. Ez megdöbbentett. Egy nagy kék terepjáró állt előttünk. Byron gyorsan beült, de én nem bírtam megmoccanni.

- Ez egy természetfeletti autó, ha jól értettem, amit Eli mondott. Az övé, úgyhogy vigyázzunk rá. – ez megmagyarázza, hogy miért nem sétált át a kocsin a fiú.  Sürgetve pillantott rám, de engem még mindig a környék üressége tartott fogva. Majd megráztam a fejem és beültem a fiú mellé. A motor nagy dübörgéssel beindult. Elindultunk. Az izgatottság helyét átvette a félelem. Mit fognak gondolni? Mit fogok mondani? Kérdések ezrei tolongtak a fejembe és az volt az idegesítő, hogy egyikre sem tudtam válaszolni. Az zökkentett ki a gondolataimból, hogy a kocsi erőteljesen felugrott. Felnéztem és láttam, hogy egy szakadék felé tartunk. Gyorsan Byronra néztem, aki teljes nyugodsággal hajtott a biztos halál felé.

- Byron! – sikítottam, de ő halványan elmosolyodott. Már csak pár méter választott el a szakadékig, úgyhogy becsuktam a szemem, kezeimet ökölbe szorítottam és vártam a halált. Pár percig még úgy voltam de semmi nem történt. Lassan kinyitottam a szemem és láttam magam előtt egy erdei utat. Mellettünk fák tornyosultak a magasban. És a lemeglepőbb, hogy este volt. Alig egy fél órája még gyönyörűen sütött a nap, most pedig félelmetesen sötét volt.  Rápillantottam a fiúra, aki nagyon nehezen fogta vissza a nevetést.

- Magyarázatot! Most! – Byron elnevette magát.

- Ez egy kapu. Eli azt mondta, hogy így nem találnak meg a halandók. Az a szakadék, amit láttál, az csak látszat. Mint ez a fa is, amiből kijöttünk. – bökött hátra a fejével. – Látnod kellet, volna az arcodat. Tudtam, hogy megijedsz. – nevetett fel újra.

- Ha, ha, ha. – gúnyolódtam, és szúrósan néztem rá. Ő még mindig mosolygott. Pár perc múlva már egy ismerős környéken jártunk. Még két utca és itt lesz az otthonom. Aztán megérkeztünk. Byron leállította az autót és rám nézett.

- Kész vagy? - lassan bólintottam. Kiszálltam, de a fiú nem tartott velem.

- Nem jössz? – fordultam hátra.

- Nem. Hazamegyek. Tíz, maximum húsz perc és jövök. – ezzel elindult és már nem is láttam. Odaszaladtam a vörös bejárati ajtóhoz. Vettem egy mély levegőt. Kezeim remegni kezdtek. Bekopogtam. Lépteket hallottam és valaki megállt az ajtó előtt. Majd szép lassan kinyílott. Előttem egy alacsony, vörös hajú lány állt. Szemei vörösek voltak a sírástól, haja szétállt. Mikor meglátott szemei kikerekedtek.

- Liz! – kiáltottam fel, majd térdre borultam és magamhoz öleltem. Nem tudtam visszafojtani a patakokban zúduló könnyeimet. A kishúgom is hüppögni kezdett és apró kezeit a nyakam köré fonta.

- Ki az Liz? – hallottam fentről a bátyám hangját. Kettesével szelte a lépcsőfokokat és megállt. Elengedtem Lizt és felálltam. A kislány nevetve felszaladt az emeletre. Michael az óriási barna szemével bámult rám. Majd lassan odajött elém és magához szorított, olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt. De nem érdekelt. Újra láthatom őt.

- Soha többé ne menj el. – mondta a könnyeivel küszködve. Ezt nem ígérhettem meg neki.

- Anyáék? – kérdeztem, mikor elengedett.

- Vásárolnak. Pár perc és jönnek. – bevezetett a nappaliba és leültünk a kanapéra. Körbenéztem. Anyáék nem sokat változtattak rajta. Velem szemben ugyanaz a nagyképernyős tévé nézett rám. Mellette ugyanazok a zöld virágok, amiket anya úgy imádott. Az üvegasztalon az én kiskori képeim feküdtek. Majdnem az összes. Néhány összegyűrve leesett a földre. A narancsszínű függöny alól kirajzolódott a szobabicikli.

- Merre voltál? – kérdezte izgatottan.

- Öö… Michael elmondhatok neked valamit? – tereltem el a témát.

- Persze. Bármit

- Én… én nem maradhatok itt. Vissza kell mennem oda. A ti biztonságotok érdekében. Csak azért jöttem, hogy újra lássalak titeket. És ígérem, hogy visszajövök, ha ennek az egésznek vége. – vallottam be és a fiú arcát fürkésztem. Vártam a reakcióját.

- Ne bolondozz! – nevetett kicsit, mintha tényleg viccelnék. – Két hétig voltál távol, nem is tudom, hogy hol, erre újra el akarsz menni? – Lehajtottam a fejem, amit igennek vett. Most már tudta, hogy el kell mennem. Egy kocsi állt meg a hát előtt. Kiszaladtam az ajtóhoz. Az ismerős sötétkék Fiat csikorgatta kerekeit. Két felnőtt szállt ki belőle, nagy zacskókkal a kezükben.  Elindultak a ház felé. Először anyám vett észre. Ledobta a zsákot, amiből több minden kiesett, és felém futott. Szorosan magához ölelt és sírni kezdett. Apám a zaj hallatán kinézett a saját zsákja mögül és meglátott. Anyával ellentétben, ő óvatosan tette le a zsákot a nedves fűre és lassan elindult felém. Majd a másik oldalamról ő is átölelt. Aztán rájöttem valamire. Nem tudok majd tőlük elbúcsúzni.