1. fejezet

1. fejezet.

Kezdetek.

Végre minden visszatért. Szememet csukva tartottam. Még mindig fájt mindenem, de már nem annyira. Pár perce még a nedves füvön és a kemény talajon feküdtem, most valami puhát éreztem magam alatt. Már nem volt olyan hideg, sőt… kellemesen meleg volt a szobában… vagy bárhol voltam. Fülemet egy hangos párbeszéd ütötte meg. Az egészet nem hallottam, de foszlányokat ki tudtam venni:

-         … el fogja kapni, és

-         Ha rajtunk…

-         Nem vagyunk…

Olyan volt, mintha víz alatt beszélnének. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem sikerült. Hallásom viszont egyre jobb lett.

-         Nem engedhetjük, hogy az a valami bántsa.

-         Tudom. Ha megölni nem tudjuk…

-         De megtudjuk!

Nem értettem a helyzetet. Kitől kell megvédeni kit? Majd végre ki tudtam nyitni a szemem. Először egy fehér plafont láttam magam előtt. Majd végignéztem magamon. Egy fehér, selyemtakaró a nyakamig fel volt húzva. Nagy nehezen ledobtam magamról ,mire az egy tompa puffanással a fa padlóra került. A veszekedők ezt észrevették, és gyorsan odamasíroztak. Próbáltam felállni ,de elvesztettem az egyensúlyérzékemet és elestem. A magas és nagytermetű férfi odasietett hozzám és segített felállni. Rá támaszkodtam, hogy ne essek el újra. Körbenéztem a szobában. Egy nappali féle helyen voltam. Amin az előbb feküdtem egy sárga kanapé volt, előtte pedig egy sötétbarna fa kávézóasztal, amibe majdnem bevertem a fejem eséskor. És volt egy régimódi tévé az asztal előtt, aminek kétségbevontam a működését. Byron ott állt előttem. Az arcán tehetetlenség ült ki. Byron az én kiskori szerelmem. Már négy éves korunk óta ismerjük egymást és a legjobb barátok, vagyunk. De ő sosem tudta, hogy én mindig is többnek tartottam, mint barát. De tudtam, hogy mindenben számíthatok rá, és ő is rám. Oda akartam hozzá rohanni és a nyakába ugrani, de az arckifejezése megrémített.

-Nora… - szólalt meg szelíden. - Ő Eli. Egy barátom. – nézett a mellettem lévő férfire. Majd én is rápillantottam. Hosszabb fekete haja a homlokára tapadt , és zöld szeme ,ami elvarázsolt , huncutul megcsillant. Halványan rámosolyogtam. Eli viszonozta. Majd újra Byron felé fordítottam a fejem és kérdően néztem rá.

- Emlékszel… hogy kiskorunkban mennyire szerettük a szörnyeket? És, hogy anyám mindig mesélt nekünk róluk. Nos… úgytűnik nem minden mese.

A meglepődés sugara futott végig a testemen. Mit mondott? Elengedtem Elit és közelebb léptem Byronhoz.

- Hogyan?

- Mire emlékszel pontosan. Az elmúlt huszonnégy órából? – kérdezte a fiú óvatosan.

- Hát… először otthon vagyok és vigyázok a kishúgomra, Lizre. Aztán este van és futok valami elől és még volt valaki mellettem. Aztán egy nedves füvön fekszem. Fájt mindenem és… és ti ott voltatok. Azthiszem vér folyt a fejemből. És itt ébredtem fel. – kezdtek bevillanni a képek.

Byron arcán félelem és bizonytalanság ült ki. Nem tudott megszólalni. Beszédre nyitottam a számat, de mellettem Eli előlépett.

-         Elmagyarázom én. Amikor futottál valami elől Byronnal, egy Mahk üldözött. És mikor a fűben feküdtél akkor… elkapott.

-         Mahk? – Byronra néztem, de ő csak bólintott. Én mindig úgy ismertem fiút, mint a legokosabb és legjózanabb embert. És most szörnyekről beszélt.

-         A Mahk egy olyan szörny, aki hasonlít egy óriási bogárra. Lila fején két üvegszem van, barna tömzsi testén két hatalmas szárny, és három láb van. Jobb oldalon kettő, baloldalon egy.

Még elképzelni sem tudtam, hogy mire gondoltak. Ilyen… egyszerűen nem létezik. Majd eszembe jutott egy szó, amit Eli mondott. Elkapott. Gyorsan a fejem hátsó részéhez kaptam a kezem. Egy hosszú heget fedeztem fel a fejbőrömön, ami még mindig rettenetesen fájt. De még így sem akartam hinni nekik.

-         Figyeljetek. Nem tudom mi ez az egész de, haza kell mennem. Liza még csak nyolc éves és otthon van egyedül. – elindultam volna az ajtó elé, amikor Eli hirtelen elém állt. Fel kellett néznem, hogy lássam az arcát. Majd Byronra pillantottam. Csak állt tehetetlenül. Miért nem csinál semmit? Úgy nézett ki, mint egy gyámoltalan kisfiú.

-         Nora. Sajnálom… de ez már nem lehetséges. – mondta halál komolyan. Csalódottan néztem rá. Majd elszántam magam. Gyorsan megpördültem, kikerültem Elit és az ajtó felé rohantam. Mikor már azthittem, hogy el tudom menekülni Eli ismét elém, kerül. Hogyan? Byron mögöttem állt, hátul összefont kézzel, megfeszülve. Egyre jobban kezdtem félni.

-         Byron… mi történt veled? Engedj haza. Kérlek. – néztem rá és próbáltam bevetni a kiskutyafejet. Byron láthatóan nagyon szenvedett. De nem tudtam, hogy mitől.

-         Sajnálom, Nora. De ez már nem lehetséges. –és ekkor tört el a mécses. Nem tudtam uralkodni az indulataimon.

-         Mi az, hogy nem lehetséges?- kiabáltam, majd hátrafordultam Elihez. - Mit tettél vele? –sikítottam könnyes szemekkel és ütni kezdtem a mellkasát. A férfi arca rezzenéstelen volt és várta, hogy befejezzem. Byron csak állt és kétségbeesetten bámult. Segíteni akart, megnyugtatni, de mégsem tette. Miért? Majd Eli megfogta a két csuklómat, és olyan erősen szorította, hogy féltem, hogy összeroppannak a csontjaim.

-         Eli engedd el. – szólalt meg Byron a hátam mögül. Erre elengedte a csuklómat. A helyén ott maradt egy nagy piros folt. Megfordultam és belenéztem Byron barna szemébe, ami majdnem fekete volt. Előreléptem párat, amitől kicsit megijedt. Kérdőn néztem rá. Miért fél tőlem? Majd eléléptem. Byron egy fejjel volt magasabb nálam. Szúrósan néztem rá. Előrenyújtottam kezemet, hogy megfogjam az övét, de elhúzta. Meglepődtem. Szemeim könnybe lábadták, bár próbáltam visszafojtani a sírást. Byron észrevette. Lenéztem a cipőmre, hogy ne lássa arcomat. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon sebesen, le az államig.

-         Nora… - szólalt meg végre. – Én… nagyon sajnálom. – az ő szeme is benedvesedett. Majd lehunyta és valamire nagyon koncentrált. Homlokát összeráncolta, kezét ökölbe szorította. Gyorsan vette a levegőt ki-be. Majd lassan kinyitotta a szemét. Felemelte a kezét és magához húzott. Szorosan megöleltem és fekete pulcsijának válla tele lett keserű könnyekkel. Beleszagoltam a nyakába. Volt egy kis kölni illatta, de volt valami más is, amit nem tudtam hova tenni.

-         Nincs szükségem a szánalmadra. – hüppögtem.

-         Szó sincs róla. – hadarta, majd erősebben megszorított. Pár másodperccel később elengedett és ő ordítva összeesett. Kétségbeesetten néztem rá. Sikítani akartam, de nem tudtam. Byron a fejét fogta és üvöltött. Gyorsan hátrafordultam Elihez aki rezzenéstelen arccal nézte végig.

-         Csinálj valamit. - kiáltottam rá, de ő meg se mozdult. Letérdeltem mellé és meg akartam fogni a vállát.

-         Nee! – kiáltotta, mire visszakaptam a kezem. Pár másodpercig még a fejét fogta és ordított, de a végén összeesett és hangosan lihegett.

-         Byron? – patakokban folyt a víz a szememből és remegett a hangom. –Mi történt?

-         Nem titkolhatod el. Úgyis rájön. Előbb vagy utóbb. – szólalt meg keményen Eli a hátam mögött. Nem értettem miről lehet szó. Hisz Byron mindent elmond nekem, ahogyan én is neki.

-         Mit titkolsz? – suttogtam. A fiú, mikor már jobban volt térdre ereszkedett és egyenesen a szemembe bámult. Nagy szemei belém hasítottak. Legalábbis úgy éreztem. Majd felemelte a tenyerét és felém, mutatta. Én is felemeltem és óvatosan az övéhez érintettem. Vagy mégsem? Kezem átsiklott az övén. Felsikítottam és gyorsan felpattantam és a falhoz rohantam.

-         Ez mi? Hogyan? – hadartam. Gyorsan vettem a levegőt. Majd lecsúsztam a földre, és kezeimbe temettem arcomat. Ez csak egy álom. Egy rossz álom. De sajnos nem az volt. Minden, ami most és az elmúlt huszonnégy órában történ valós. Byron felkelt és felém indult és leguggolt elém.

-         Ettől én még ugyanaz vagyok, aki voltam. A legjobb barátod… akit már négy éves korod óta ismersz. Az a fiú, akit megvédtél az alkoholista anyjától. – nevette el magát az utolsó mondaton. Kikukucskáltam az ujjam közötti résen. Láttam a fiút, ahogy mosolyog. Ahogy bíztat, és ahogy vígasztal. Láttam benne az örökös szerelmemet.