7. fejezet

7. fejezet

Történések

Hajnali háromig fenn voltam, mire álom jött a szememre. Órákig békésen aludtam, de aztán felriadtam. Szemem felpattant, és gyorsan felültem. Úgy éreztem, mintha az egész ház remegne. És sajnos nem csak éreztem. A polcról leestek a könyvek, és odakint hallottam, hogy valami lezuhan, és szilánkokra törik. Gyorsan felpattantam és kirohantam. Ebben a pillanatban jelent meg Eli és Byron.

-         Mi történik? – próbáltam túlharsogni az ijesztő zajt.

-         Mahk. – kiabálta Eli. – El kell mennünk innen! Minél hamarabb.  – ekkor a fiú közelebb lépett és felkapott, majd elkezdett velem futni az ajtó felé. Byron hirtelen eltűnt. Már a folyosón voltunk. A széles ablakokon láttam a szörny óriási lábait. Félelem és izgatottság futott végig rajtam. Nem akartam többet látni. Eltakartam a szemem és Eli mellkasára hajtottam a fejem. Vártam, hogy vége legyen. De ekkor közvetlenül mellettem betört egy ablak, és a szilánkok felénk repültek. Szerencsére Eli könnyűszerrel kikerülte őket és csak néhány véres heg keletkezett a karomon. Pár másodperc múlva erős szelet éreztem magamon. Hallottam valami hangos zümmögés félét felettem. A következő pillanatban valami puhát éreztem magam alatt. Bátorságot merítettem és kinyitottam a szemem. A terepjáró hátsó ülésére fektettek. Byron aggódva nézett rám. Eli, amilyen gyorsan csak tudott, eszeveszetten vezetett.

-         Minden rendben? – kérdezte halkan Byron.

-         Igen. Persze. – gyorsan vettem a levegőt és felkönyököltem. – Üldöz?

A fiú lassan bólintott.

- Egy menedékhelyre megyünk, ha nem öl meg minket. Egy barátomé és a föld alatt van, de attól még luxus. – kiabálta hátra Eli. A zümmögés mögöttünk egyre hangosabb lett, mire Eli elrántotta a kormány és majdnem felborultunk. Közelebb kúsztam Byronhoz, bár tudtam ,hogy semmi értelme. De mégis jól esett a közelemben tudni őt. A kocsi nagyot rázkódott és nem egyszer vertem be a fejem valahova. Byron ezen elmosolyodott. Örömmel töltött, hogy még ilyen helyzetben is képes mosolyogni. Pár hosszú percig a Mahk elől menekültünk, amikor Eli hirtelen megállt. Byron ismét eltűnt. A nagytermetű fiú újból felkapott. Egy erdőben voltunk. A fák és a bokrok sűrűn álltak egymás mellett, ezzel akadályozva azt, hogy besüssön a nap. Eli gyorsan végigrohant velem az erdőn és egy nagy kősziklához értünk. A fiú belerúgott egy hatalmasat, mire az kicsit megremegett. Csodáltam is, hogy nem fájdította a lábát. A következő pillanatban a sziklából kirajzolódott egy ajtó, aminek a színe megegyezett a kődarabéval. Eli berohant az ajtón, ami utána rögtön el is tűnt. Egy hosszú, sötét, félelmetes lépcsőt láttunk magunk előtt. A fiú kettesével szelte a lépcsőfokokat, később már hármasával. Amikor leértünk egy újabb ajtó jelent meg előttünk, de ez már fából volt. Mikor Eli benyitott elakadt a szavam. A hely… egyszerűen csodálatos volt. A lekerekített falak arany színben pompáztak. Sehol egy ablak. Csak a lámpa adott valamicske fényt. A szoba közepén volt egy óriási kanapé, előtte pedig egy nagyképernyős tévé. A nappalit és azt a dolgozószobaszerű helyet egy hatalmas könyvespolc választott el, ami tele volt szebbnél szebb könyvekkel. A nappaliba benyílt egy másik szoba is, ami szerintem a konyha volt. Két ajtó volt az egész helységben. Az egyik a fürdőszobáé a másik a hálószobáé. Elinak igaza volt. Ez tényleg luxus.  Megláttam Byron a fal előtt, ahogyan a felakasztott képeket nézegette.

- Misel! – kiáltotta a fiú és letett a kanapéra. Ebben a pillanatban az egyik ajtó kinyílt, ami a fürdőszobáé volt, és egy csinos, fiatal lány jelent meg. Mikor meglátott félelem ült ki az arcára. Lassan felém indult, majd letérdelt elém.

- Felség! Számomra a megtiszteltetés, hogy az otthonomat választotta arra, hogy elbújhasson. Ígérem, hogy mindenben próbálok segíteni, és bármit megteszek azért, hogy ne essen bántódása. – mondta ugyanolyan alázattal, mint nemrég Eli és Byron.

- Szia… Misel ugye? – álltam fel. – Köszönöm, de nincs szükség rá. Bánj velem úgy, mint egy normális emberrel. Állj fel nyugodtan. 

A lány felállt és a szemembe nézett. Világosbarna, sűrű haja a vállára omlott, gyönyörű kék szemei engem fürkésztek. Rámosolyogtam nyugtatóan, de hiába.

- Biztos ebben, felség?

- Teljesen biztos vagyok benne. És ne szólíts felségnek. Nora vagyok. Nora Mitchell. – nyújtottam felé a kezem.

- Misel Arbon. – majd kezet ráztunk és egymásra mosolyogtunk.