Búcsúzás

Hát eljött a könyv vége. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, és büszke vagyok rá,hisz ez az első könyvem, amit befejeztem! :) Nagyon megszerettem a szereplőket, és azokat akik véleményezték a könyvemet, és szavaztak rá.:) Biztos vagyok benne, hogy még írni fogok ilyen jellegű "könyveket", és remélem, hogy egyszer a magamnál tudhatom könyv formájában is! :) Persze lehet még szavazni, és véleményezni, hisz minden nap feljövök megnézni, hogy milyen változások történtek :) Nagyon köszönöm mindenkinek aki kitartott, és végigolvasta :) Remélem hamarosan találkozunk egy másik könyvemnél. Sziasztok! :)

24. fejezet

24. fejezet
És boldogan éltek, amíg... 

Misel autójában voltunk. Már két órája utaztunk, csendben, az ismeretlen környéken, de még mindig nem jutottunk haza. Misel az útra figyelt, Jamie pedig kifelé bámult az ablakon, elmerülve a gondolataival. Byron pedig, amikor senki nem figyelt, néha-néha rám kacsintott, amitől szívem hevesen ugrott egyet. Egész úton csak a csókra gondoltam, így nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.  Újabb két óra múlva hazatértünk. Byron egyenesen az anyához ment a kórházba, aki már egyre jobban van, szerencsére. Én pedig lefagytam az előtt az ismerős vörös ajtó előtt. Több hónapra eltűntem. Nem tudom, mit mondhatnék nekik. Majd talán eszembe jut valami. Ebben reménykedtem. Felemeltem a kezem és bekopogtam. Ezzel kezdődött el minden. Az egész családom otthon volt. Istenem, mennyit változtak. A kis Liz egyre nagyobb és szebb lett, ahogyan Michael is.

Leültettek a kanapéra, megöleltek, megpusziltak, és szerencsére nem voltak mérgesek. Csak örültek, hogy látnak. Több kérdést is rám zúdítottak, amikre az volt a válaszom, hogy majd elmondom, csak had pihenjek. Megértették. Anya főzött nekem egy csésze meleg teát. Az évek során egyre kevesebbet kérdezték, hogy hol voltam. Vagy, hogy kivel voltam és mit csináltam. Ezekre mindig más választ adtam, így feladták. Misel munkát talált a városban: elvállalta, hogy egy másik iskolában legyen történelem tanár, de mikor a miénk szabadnapot vesz ki, ő helyettesíti. Persze a rendőrök felzavarták a vizet, de Misel elintézte nekem. Máig sem tudom hogyan, és nem is akarja elárulni. De nem érdekelt. A lényeg, hogy nyugalom van. És Shepard… soha többé nem láttam. Nem tudom, hogy mi lett vele, de nem is érdekelt. Az iskolában is sokat kérdezősködtek, és mindenkinek más-más történetet meséltünk el. Néhányan nem hittek nekünk, de nem érdekelt a véleményük. Jamie nagyon csöndes volt még hónapokig. Mély depresszióba esett, amiből próbáltam kirántani, Minden nap átmentünk egymáshoz, hogy ügyeljünk egymásra. Szerencsére Jamie nem az „érvagdosós” típusba tartozott, így nem tett kárt magában. Két évig telt, amíg túllépett Elion. Sokszor kijártunk a sírjához. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy Eli már azon a helyen van, ahol összegyűlnek a természetfelettiek lelkei, és az örökkévalóságig ott szállnak, egy más mellett. Már alig várom, hogy újra találkozzunk, Eli Handerson. 


VÉGE

23. fejezet

23. fejezet
Bosszú

Byron szerint vége. Vége a borzalomnak és újra normális áletet élhetünk. Akartam neki hinni ... de nem ment. Éreztem, hogy történni fog valami. Nem is tudom... ez olyasmi,mint a hatodik érzék. De remélem, hogy téved. Próbáltam elhessegtetni ezt a gondolatot és örülni annak, hogy vége. Jamiet viszont ez nem vígasztalta. Most volt elősször szerelmes, igazán. És ,nekem köszönhetően, Eli meghalt. A lányt ismerve a szakítás után, hazamegy, megtömi magát csokival, és szerelmes filmeket néz.De ez most más volt. Jamiet sosem értették meg igazán a fiúk, és sosem a kapcsolatot keresték benne. És akkor jött Eli aki elfogadta annak amilyen, .és Jamie szint úgy. Borzalmasan éreztem magam. Többször is rámjött a sírás, de mindig visszafolytottam könnyeimet. Van benne gyakorlatom. Misel megírgérte, hogy haza visz, és ajándékba adott pár ruhadarabot, amik nagyon tetszettek nekem. Ő is nagyon csöndes volt egész nap. Érthető. Csak Byron szólt hozzám rendszeresen. Mondogatta, hogy nem az én hibám, minden rendben lesz, hamarosan haza térhetünk. Valamivel ez is megnyugtatott, de a bűntudat nem akart távozni. Misel azt mondta, hogy az erdőben van egy régi terepjárója, amit harminc évell ezelőtt hagyta ott. Nem volt rá szüksége. Elindultunk. Még egyszer utoljára visszanéztem a sziklára, az ott hagyott szalmabábúra, amin gyakoroltunk. Vettem egy mély levegőt, és utánnuk mentem. Mindenki csödes volt. Csak a lélegzet vételüket hallottam, meg még pár állatot, ahogy a bokrokban fészkelődik és a madarakat, ahogyan csiripelnek. Mindenki a lábát bámulta. A csend már kezdett kínossá válni, mikor erősen fújni kezdett a szél. Hirtelen megijedtem, de aztán eszembe jutott,hogy a Mahk meghalt. Megnyugtattam magam, majd sétáltam tovább, de a következő pillanatban morgás hallatszott mögöttem. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy majdnem hátraestem. Láttam a még nagyobb, még vérszomjasabb és még bosszúállóbb szörnyet előttem. Szájából fehér hab hullott a poros földre, és vicsorgott. Féktelen káromkodásba kezdtem. Csak álltunk,feszülten, mikor a Mahk közeledni kezdett. Mindenki futni kezdett, de én maradtam. Csak bámultam a szörnyet, akinek halottnak kéne lennie.
- Nora!!- kiabáltam utánnam Byron, de nem érdekelt. Most bizonyíthatom, hogy mennyire sajnálom Eli halálát. Meg fogom ölni. A szörny csak közelített, egyre gyorsabban. Szinte farkasszemet néztünk egymással. Gyorsan felkaptam egy botot és felé írányítottam. Futást hallottam a hátam mögött.
- Őrült vagy! - súgta Byron közvetlenül a fülembe.
- Segítesz? -néztem még mindig a vicsorgó szörnyet. Byron bólintott. Bár nem tudtam, hogy hogy segíthetne. Csak magának árt, ha érinthetővé válik. De bíztam benne. Vettem egy mély levegőt, és mikor a szörny már csak karnyújtásnyíra volt beleszúrtam a hegyes botot. Egyenesen a nyakába, amiből spriccelt a vér, és beterítette az arcomat. Könnyedén letöröltem, majd kihúztam belőle. A szörny még hangosabban felmordult, de meg sem kottyant neki. Nem ijedtem meg. Megszorítottam a botot és újra beleszúrtam a nyakába, mire nagyon mérges lett. Felmordult, és a hab a szájában rozsaszínné vált. Szeme szinte égett a dühtől és lecsapott. Nagy erővel neki repültem egy fának, és félig eszméletlenül értem földet. Byron aggódva pillantott rám, majd futni kezdett valamerre. Becsuktam a szeme, erőt merítettem, majd felálltam. Elvesztettem az egyensúlyósomat, így nekdöltem a fának. Lassan kinyítottam a szeme és láttam ahogy a fiú próbálja elcsalni tőlem a szörnyet. Ekkor valami belehasított a vállamba,amitől felsíkoltottam. Felrepedt a polóm a becsapódástól, és a fa egy hosszú,véres csíkot hagyott a hátamon,amiből szivárgott a vér. Felnyögtem, majd rendesen felálltam. Segítenem kell Byronon. Összeérintettem a kezemet és erősem koncentráltam. Nem történt semmi. Megráztam kezeimet, vettem egy mély levegőt, majd újra próbáltam. Ekkor már sikerült. Kezem izott a tűztől, amit a fénygömb okozott, de nem volt elég ennyi. Meg kellett ölnöm. Kezeim szinte lángoltak, és most jobban fájt, mint bármikor.  Beleharaptam az ajkamba, és koncentráltam. Majd mikor felcsapott egy aprócska szikla, gyorsan a Mahk felé írányítottam, aki éppen készült lecsapni a fiúra. A sárgafénygömb egyenesen a Mahkba ütközött, de csak egy apró kis sérülést sikerült ejtenem rajta. Szitkozódni kezdtem, majd újra próbáltam, de most próbáltam, a kinzó fájdalom ellenére, még nagyobb és meg erősebb fénygömböt teremteni. Előreléptem párat, és mikor már úgy éreztem, hogy a tűz szétmarja a kezemet, újra megpróbáltam megölni a szörnyet. Most valamivel nagyobb sérülést csináltam, amiből kiserkent a vér, de nem volt elég. A szörny ott hagyta Byront, aki csak ingerelte a szörnyet, és felém tarott. Látván,hogy a fénygömb nem ér semmit, felkaptam a értől nedves botot. Zihálva néztem ahogy a szörny egyre gyorsabban közelít felém, és a halálomra pályázik. Nem fogom megadni neki azt az örömöt. Gúnyosan rámosolyodtam, mire az még gyorsabban repült felém. Mikor ott volt majdnem előttem, megszorítottam a fa darabot, beleszúrtam a fénygömb által okozta seben, és felhasítottam az egész sebet. A következő pillanatban már egy mély vértócsában álltam, és még mindig szorítottam a botot. A Mahk próbált menekülni, de sakkban tartottam. De hirtelen felmordult és fellökött. Pont a vértócsa közepébe estem, a hajam és a ruhám vértől csillogott. Egy árny került felém. Felpattant a szemem. Felettem a habzó szájú,bosszúszomjas,dühös szörny vicsorgott rám. Sikítani akartam, de nem tudtam. Küzdöttem volna, de nem volt értelme. Most fogok meghalni. Biztos voltam benne. Becsuktam a szemem és vártam a kínhalált, de ehelyett újra éreztem a napot a bőrömön. Kinyítottam a szememet. A Mahk eltűnt, de még mindig hallottam a morgását oldalról. Elfordítottam a fejem. A szörny vérben fetrengett a földön, morgott, és vörös hab csöpögött a szájából. Felpattantam és hátranéztem. Misel és Jamie ott álltak. Jamie jóval a lány háta mögött állt, és figyelte az eseményeket. Most vettem észre, hogy valamilyen ezüst kés áll ki a szörny mellkasából. Odasiettem hozzájuk.
- Jól vagy? - zihálta Misel. Bólintottam. Ekkor ért Byron mellénk.
- Meg hal? - kérdezte.
- Talán. De biztosra kell mennünk. - ezzel Misel elindult a ziháló szörny felé,kihúzta a kardot a mellkasából, és egyenesen abba a hosszú sebbe szúrta bele, ezzel felsértve belső szerveit. A lány nagy nehezen kihúzta. A szörny szíve még pár másodpercig ott dobott a lány kardján, de aztán megállt. Örökre. Mikor Misel odajött mellénk, észrevettem, hogy valami más is volt a kardon. Egy másik smaragdnyaklán lógott rajta.
- Ő egy másik szörny volt. Aki bosszút akart állni. - mondta és a véres kardot nézte,rajta a szívvel és a nyaklánccal.
- Mindegyikbe van ilyen? - utaltam a nyakláncra, és nevettem.
- Ez olyan motor. AMi nélkül nem élhetnének. Mint nekünk a szívünk. - mondta, és eltette a véres nyakláncot, majd rán mosolygott.- Menjünk haza!
- Öö .. Byron. - kedztem. - Beszélhetnénk? - kérdeztem óvatosan.
-Persze. - mosolygott.- Majd ott találkozunk. - intett a lányoknak, de nem voltam benne biztos, hogy a fiú tudja az utat. Misel elindult, utánna Jamie. Pár másodperc múlva egyedül maradtunk a fák között.
- Szóval... nem tudom te, hogy vagy vele ... de szerintem az embereknek otthon gyorsan fel fog tűnni, hogy szellem vagy. - belenéztem, nagy, barna szemeibe. Nem láttam benne aggodalmat e miatt. Csak boldogságot.
- Elintézzük. - mondta könnyedén.
- De hogyan? Ezt nem lehet. - mondtam zaklatottan.
- Nyugi.- lépett előre a fiú. A szemembe nézett egy darabig, de utánna a nyakamban logó nyakláncot bámulta. - Ezt hol szerezted?
- Az elöző testből. - kiváncsian figyeltem, ahogyan a fiú megbűvölten nézi a követ, és kinyúl érte. Összeráncoltam a homlokomat. Nem értettem a fiú célját. Hátrahajtottam a fejemet, és vártam, hogy történjen valami. Hirtelen a nyaklánc megfeszült a nyakamon. Tágra nyílt szemmekkel Byronra néztem, aki leengedte a kezét. Gyorsan kibújtattam a fejem, a nyakláncból. Byron kinyújtotta a fejét. Azt hittem, hogy a lánc átmegy a kezén, de nem ez történt. Byron megfogta a nyakláncot. Megfogta. A fiú gyorsan felvette, és megpróbált hozzámérni. A kezem után nyúlt. Éreztem meleg kezét az enyémet, és odapilantottam. Nem hittem a szememnek. Nevetni kezdtem, majd Byronra néztem. Szélesen elmosolyodott majd rám pillantott. Közelebb lépett hozzám. Arcunk pár centiméterre volt egymástól. Szívem a torkomban dobogott, és vágyakozóan pillantottam rá. Pár másodperc múlva becsuktam a szemem és vártam, hogy történjen valami. A következő pillanatban ajkaink összeértek. Kicsit megijedtem, de csodás érzés volt. Nyelvünk vad táncba kezdett, és Byron még erősebben szorított magához. Mohón beletúrtam a hajába, és Byron a derekamat simogatta. Szerelmesen magamhoz öleltem. Életem egyik legszeb pillanata. Több ideig voltunk ott egymás karjaiban. Misel és Jamie vártak minket. De nem érdekelt. Belefeldkeztem a csókba. A valóság eltűnt és csak mi ketten voltunk ott, az erdő közepén, és ezzel Byron valóra váltotta a legvadabb álmaimat. 

22. fejezet

22. fejezet
Tragédia


Gyorsan hátrapördültünk. Shepard egyenesen Eli felé tarotta a fegyvert. A Mahk vérében csillogó fiú fel sem fogta, mikor eldördült a pisztoly. Láttam ahogy a golyó átszeli a levegőt, és a fiú felé tartott. Senki sem állíthatta meg. Jamiere pillantottam, aki Elit nézte.
- NE !! - sikította, amikor Eli szívébe belecsapott a végzetes golyó. A fiú órdított, majd hátraesett. Éreztem, hogy pár vércsepp borítja be az arcomat. A következő pillanatban Eli mellett térdeltem. A golyó felszakította a bőrt és a húst. Láttam ahogy a szíve dobog,de egyre lassabban. Egy normális ember már meghalt volna. De ő nem volt normális. Ahogyan egyikünk sem. Kétségeesetten néztem rá. Szeme most fekete volt, tele fájdalommal és gyötrelemmel. Fehér polóját mindenhol csillogó vér borította. Gyorsan levettem a pulóveremet és a sebhez szorítottam. Megszorítottam a kezét. Könnybe lábadt a szemem, ahogyan a haldokló fiút néztem. Anthonyra pillantottam. Értetlenül nézett engem. 
- Tűnés! - ordítottam. Alig láttam láttam már a könnyektől. 
- De ...
- Azonnal! - a fiú elrakta a fegyvert, majd eltűnt az erdőben. Elira pillantottam,aki engem fürkészett. 
- Eli ... - szipogtam. 
- Sajnálom. - nyőgte. - Hogy... megszegtem az... ígéretemet. - eszembe jutott amit mondott. "Túl fogjuk élni. Mindannyian. Ígérem. " Nem tudtam mit mondani. Csak szorítottam a sebet, a másik kezemmel pedig a kezét, és sírtam.Jamie letérdelt Eli mellé és kétségbeesetten, könnyes szemmel nézte ahogy szerelme haldoklik. 
- Ne hagyj itt. Maradj itt velem. - suttogta a lány és a fiú kezét szorongatta. Eli rápillantott szerelmére. Nem tudta, hogy hogyan nyugtassa meg. Egy apró mosolyt erőltetett az arcára, mire Jamie is elmosolyodott. Sírt és szörnyű volt így látni. Eli szájáből előbuggyant a vörös vér.Ekkor már biztos voltam benne, hogy meg fog halni.Jamie zokogott. Eli mondani akart neki valamit,utoljára, de nem bírt. Eddig küzdött, harcolt az életbenmaradásért, de most ... feladta. Nem akart tovább szenvedni. Szíve dobbant még egy utolsó, mielőtt örökre leállt. 
- Eli. - szolóngatta Jamie. - ELI! NE! - zokogta. Elengedtem a fiú kezét, és a teste mellé tettem. Gyorsan felálltam, és a lányhoz siettem. Legugoltam mellé és megöleltem. Éreztem ahogy az egész teste remeg a sírástól. Próbáltam visszafolytani, de legördült egy könnycsepp.  Felálltunk. Jamie a vállamra hajtotta a fejét. 
- Tudta mit vállal. - próbáltam megnyugtatni, de hiába. Egyre jobban sírt. Az élettelen testre meredtem. Eli arca máris falfehérré változott, szeme nyitva volt és az eget bámulta. Elkaptam a fejem.Nem bírtam nézni. Majd átrázott valami hideg levegő. 
- Mi történt? - szólalt meg mögöttem Byron. Elengedtem Jamiet, aki a földre borult, és fiúra pillantottam.
- Eli ... - kezdtem volna, de a holttestre pillantottam és sírásba törtem ki. Byron magához húzott és nyugtatni próbált. Több ideig ölelt, mint bármikor. Fájt neki, nagyon fájt, de kibírta. 
- Ti jól vagytok? - sziszegte. Bólintottam. 
- Mi a ...?- hallottam Miselt. - Ne,ne,ne,ne,ne,ne. Elengedtem Byront és a lányhoz léptem. Leborult Eli mellé és a kezébe temedte az arcát. Sírt. Vettem egy mély levegőt, majd a napra néztem. Eli miattam halt meg. Az én hibám. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak. 


***
Még az nap eltemettük Elit. A szikla melett ástunk neki egy sírt. Misel csinált neki egy fa keresztet, amire azt írta,hogy: 
"Eli Handerson. 1798-2012.Nem felejtünk. Köszönünk mindent. " 
Tényleg hálás voltam neki.  Mindenért. Hogy megmentett minket, hogy vigyázott ránk, kiállt mellettünk, és a barátságáért.A temetsen Jamie majdnem összeroppant. Csak sírt a vállamon. Misel elég jól bírta, pedig több, mint száz éve a legjobb barátok voltak. Tanították és segítették egymást. Byron a háta mögött összekulcsolt kézzel állt, megfeszülve, az eget bámulva. És én ... nem tudom ,mit éreztem. Eli nélkül hirtelen olyan egyedül és sérthetően éreztem magam. Nem tudom, hogy hogyan tovább. Eli az a személy, akinek az életemet köszönhetem. Ha ő nem lenne, rég halott lennék. És most meghalt. Végleg. Byron szerint Eliból nem lehet szellem. Ő Gesa, és így ha meghal, akkor sem válik azzá.  Szörnyű érzés volt. És Shepard ... ha megtalálom azt a férget, kinyírom. Biztos azt hitte, hogy Eli meg akart minket támadni. De pont ellenkezőleg. Meg mentett minket. Alig vártam, hogy végre hazatérjek, újra normális legyek és elfelejtsem ezt az egészet. De tudtam, hogy ez lehetetlen.  Ha hazatérek kérdésekkel fognak bombázni. Nincs szükségem rájuk. Ki kell találnom valamit. Valami hihető történetet. De semmi nem jutott eszembe. Jamie álomba sírta magát a kanapén. Végig vele voltam. Néztem ahogyan alszik. Minden lélegzete olyan békés volt. Byron nem kérdezgetett Eli haláláról, és ezért hálás voltam neki. Misel egész nap ki sem jött a szobájából. Bementem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe. Szőke hajam, most egy szénaboglyához hasonlított. Zöld szemem kifakult, és nem találtam benne életerőt. A szám felhasadt, arcomat vágások és alvadt vér borította. Megnyítottam a csapot, és a tenyerembe eresztettem a vizet. Megmostam az arcom, megfésülködtem. Ekkor már elviselhetően néztem ki. A régi Nora már végleg eltűnt. De nem is bántam. Erősebb és bátrabb lettem. Felnevettem. De ez a nevetés tele volt gyötrelemmel és fájdalommal. Sosem felejtelek ... Eli Handerson. 

21. fejezet

21. fejezet
Siker



A fiú nem úgy reagált, mint ahogy vártam volna. A földön feküdt, én pedig lenyomtam a kicsavart kezét a földre, de csak mosolygott. Egyenesen a szemébe néztem. Meg akartam szólali,de nem tudtam. 
- Meg tudod magad védeni. Ez tetszik. - szólalt meg.
- Mit keresel itt? - sziszegtem.
- Nem hagytál aludni este. - mondta. - És még be sem mutatkoztam. Anthony Shepard. Örvendek. - mosolygott. Gyorsan felálltam, és leporoltam magamról a piszkot.
- Mit keres itt valójában? - fordultam meg. 
- Téged. - a következő pillanatban előttem volt. Fél fejjel magasabb volt nálam. Arcunk csak pár centiméterre volt egymástól. Világosbarna haja szétszórtan lógott le a homlokára, kék szeme huncutul megcsillant. 
- Itt vagyok. - suttogtam. Pár hosszú másodpercig egymás szemébe bámultunk. A világért sem néztem volna másfelé. Azt reméltem ez a pillanat örökké fog tartani. De sajnos hátralépett és elűnt a varázs. - Mi vagy te, Nora? 
- Tűnj innen, Shepard. - mondtam, majd megfurdultam és hazafelé vettem az írányt,de a következő pillanatban a fiú elémlépett.
- Komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan mondtam. - mondtam szárazon, és kikerültem. Anthony megragadta a kezemet és magához húzott. Arcunk most közelebb volt egymáshoz, mint bármikor. Én a szemét néztem, ő pedig az ajkamat. Tökéletes pillanat. De aztán beugrott nekem Byron arca, és egy kicsit elhúzodtam. Beugrott az amikor hat éves voltam és örök szerelmet fogadtam neki magamban. Az évek során ezt a fogadalmat nem szegtem meg. Sok ember furcsának tarott, hogy még egy barátom sem volt. De én ezt inkább szerelemnek hívnám. Örök szerelemnek. De sajnos ez egyoldalú. Szükségem volt rá, hogy tudjam, valaki érez úgy is írántam, hogy nem csak egy barát vagyok. És most itt van ő. Ő aki tökéletes, titokzatos, helyes. Megbabonáz és rabul ejt. Érezteti velem, hogy több is lehetek,mint egy barát. Ott voltunk. Az erdő közepén. Ketten a sötétben. Igaz, hogy csak a nevét tudom, de mégis úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Ez az érzés megmagyarázhatatlan. Megmagyarázhatatlanul csodálatos. De ha most elcsattan ez a csók, utánna mi lesz? Lesz ami lesz. Most élvezem ezt a pillanatot. 
- Hihetetlen vagy. - suttogta. - Ismerni akarlak. - becsuktam a szememet. Ajkam már égett, és a fiú csókjára vágyott,amit még nem adott meg. Éreztem teste melegét, éreztem a lassú lélegzetvételeit. Majd ajkaink összeértek. Nyelveink őrült és vad táncba kezdtek. Beletúrtam a fiú hajába,mire ő egyre szorosabban ölelte a csípőmet. Ő is élvezte a pillanatot, úgy ahogy én. Vadul és szenvedélyesen mozgott a nyelve az enyém körül. Majd simogatni kezdte az arcomat és elhúzodott, de szemünk még mindig csukva volt. Ziháltunk az élvezettől, és szinte egyszerre nyitottuk ki a szemünket. Az ővé most sokkal nagyobbnak és szebbnek tűnt, mint addig. Majd csábosan elmosolyodott. Én sem bírtam ki. 
- Most pedig tűnj innen, Shepard. - suttogtam. A fiú vetett rám egy féloldalas mosolyt és még utoljára egy csókot lehet az ajkamra. Majd eltűnt. Vettem egy mély levegőt, majd elinultam. A csókon járt az eszem. Csodálatos volt. Szenvedélyes. Az úton még sóhajtottam párat és kuncogni kezdtem. Mint a filmekben. Egy buta, szerelmes kislány. De én Byront szeretem. De az a csók megváltoztatott. Abban a pillanatban mikor ajkunk összeért, Byron nem volt sehol. Nem láttam az arcát lebegni előttem. Nem volt semmi bűntudatom a csókot illetően. Talán kezdek túl lépni rajta. És ez ... jó. Gondolom. A képzelgéseimből egy erős szél szakított ki, mely megcsapta arcomat. Csak reménykedni tudtam ... de hiába. A Mank újra megjelent felettem. A sötétben csak a körvonalatait láttam. Úgy látszik, hogy a látásom nem mindig tökéletes.
- Már megint itt vagy? - mondtam panaszosan, majd futni kezdtem, de a Mahk könnyűszerrel utolért. Csak futottam ahogyan bírtam, vissza Eliékez. Rohantam, mint addig soha. Hisz az életem volt a tét. Sikítani akartam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Használtam volna az erőmet, ha nem lettem volna benne biztos, hogy csak egy apró szikrát sikerül kipréselnem. A Mahk egyre közelebb jött hozzám, és egyre hangosabban morgott. Ilyen félelmetesnek még nem láttam. Hátrapillantottam. Ekkor már a szívem a torkomban dobogott. De a látvány miatt most ugrott egyett. Egészen közelről láttam üveges szemét, a lila és óriási szemét. Kinyította a hatalmas száját, hogy végezzen velem. Csak két foga volt. Két metsző foga. Tűhegyesek. Az adrelalin szétjárta a testemet, és átvette az írányítást az agyam felett. Megálltam és gyorsan lehajoltam egy ököl méretű kőért és egyenesen az óriási szájába dobtam. Pont az történt, mint amiben reménykedtem. A szörny fulldokolni kezdett, és a lábaival csapkodott. Időt nyertem. Újból futásnak eredtem. Pontosan emlékeztem, hogy hol hagytam Eliéket egy órával ezelőtt. Kábé még egy kilóméterre voltak. Az úton feltűntek az ismerős fák és bokrok, mik azt mutatták, hogy jó írányba megyek. A föld hullámzott a lábam alatt, és néha lelasítottak a földből kiálló növények. Még mindig hallottam magam mögött a szörnyeteg halálos morgását. Az egész környék tőle zengett. Fél kilóméter. Már majdnem ott voltam. Szinte hallottam őket. Vagyis... hallottam őket. Beszélgettek,nevetgéltek. Még nem tudják, hogy most egy sokkal dühösebb szörnyel van dolgunk. Pár perc múlva megláttam őket. Jamie egy fának dőlt, Eli pedig gyengéden csokólta.
- Mahk! - sikítottam. Mindketten ijedten felkapták a fejüket. A következő pillanatban megjelent a hörgő,bosszúszomjas barátunk. Jamie hátrahökkölt, Eli pedig védelmezően elélépett és résnyire szűkítette a szemét. Támadni készült. Odarohantam Jamie mellé, és magamhoz öleltem úgy, hogy ne lásson semmit. Elit néztem. Láttam ahogyan felugrik, hihetetlen magassába, és a Mahkra érkezett. Egy hegyes bot volt a kezében, de bárhogy is próbáltam, nem tudta megszúrni. A szörnyeteg nagyokat morogott, majd ledobta magáról a fiút, aki egy fának csapódott. Jamie most még erősebben szorított magához. Eli feltápászkodótt és újra elindult. Felkapta a botot, majd nekilendítette a szörnynek. A bot átszelte a levegőt és belecsapódott a Mahk torkába. Hörögni és fulladozni kezdett.  Ostoba táncot járt a levegőben, csapkodott lábaival, és üvegszemei most sokkal nagyobban voltak, mint eddig. Neki csapodótt pár fának, de mindig felállt. Kezdtem azt hinni, hogy ez az izé halhatatlan. Jamie most elöszőr felpillantott, és akkor is Elit bámulta. Felszakadt a fehér polója, a kezén egy óriási vágás volt és a homlokából kiserkent a vér, ami egyenesen lefolyt az arcáról, egészen az álláig, majd foltot hagyva maga után a poros földön. Majd a szörnyre pillantott, aki még mindig égi táncot járt és fulldokolt. Nagyon megijedt és éreztem ahogy beleremeg. Csinálnom kelett valamit.
- Maradj itt! Meg ne mozdulj! - elengedtem és a szemébe néztem. - Érted? 
Jamie bológatott és hátralépett. Odalépetem Eli mellé és ránéztem, ő pedig bizakodóan nézett rám. Összeszorítottam a tenyeremet és már rögtö éreztem a fénygömböt a kezemben. Izott és parázslott. Égetett. De kibírtam és továbn növeltem. Mikor azt hittem, hogy elég lesz, a kezemet a Mahk felé irányítottam. Bowling labda nagyságú, sárga fénygömb repült egyenesen a szörny felé. Tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy a fénygömb eltalálja az életemet felborító szörnyet, megsebzi aztán megöli. A gömb egyenesen a  Mahk szívébe hatolt, ami felrobbant, mint egy kissebb bomba, vértócsákat hagyva maga után. A szörny élettelen teste pont Eli előtt ért földet, mire az egész fiú a Mahk vérében csillogott a holdfényben. A boldogságtól sírni tudtam volna. Meghalt. Megöltem. Vége van. Halványan elmosolyodtam, de nem bírtam ki. Szélesen Elira vigyorogtam. A fiú gyorsan vette a levegőt, majd nevetni kezdett. Gyorsan odalépett hozzám és szorosan megölelt, majd elengedett és szerelmesen magához húzta Jamiet és vadul megcsókolta. Boldogan sikítottam egyet, majd a Mahkra néztem. Belei kifolytak a zöld fűre. Észrevettem valami csillogót benne. Odaléptem majd lehajultam. Már most éreztem rajta a rothadás és a belek szagát. Ott  volt az a zöld smarad amiről Misel beszélt. Óvatosan megfogtam, majd felemeltem. A nyaklánc megcsillant a holdfényben, és a smaradban láttam a véres és sebhelyes arcomat. Felvettem a láncot, és a rajta maradt vér bepiszkitótta a világoskék pulóveremet, de nem érdekelt. Felálltam és Jamieékhez indultam. Mindhárman megöleltük egymást és nevettünk. Később Eli megnézte a holttestet, hogy biztos legyen benne, hogy nyugodtan ünnepelhetünk. Alig vártam, hogy elmeséljem Byronnak.
- Meghalt. - állt fel Eli, és egyenesen felénk tartott. Kicsit féleletes volt, ahogyan vérrel borítva felénk indult. Majd valami megkattant mögöttünk. Úgy tűnik, nem csak én gondoltam így. 

20. fejezet

20. fejezet

Az erdő

- Nagyon hiányzol. - mondta  Jamie, miközben a konyhaasztalnál iszogattuk a kávét.
- Te is nekem. - mondtam. - Mindenki hiányzik. De a ti biztonságotokért kell itt maradnom. 
- Tudom. - mosolygott a lány. Beszélgettünk még sok mindenről. Otthoni dolgokról. - Lily és a testőrei azt a hírt terjesztik, hogy elszöktél Byronnal, hogy új életet kezdjetek. - horkantott. - Nehezen álltam meg, hogy ne pofozzam fel. Olyan idegesítő. - nevettünk. Majd pár perc múlva, valaki megjött. Az ajtóra pillantottam, és megláttam Eli széles mosolyát, mikor megtudta, hogy Jamie itt van. A lányra pillantottam. Ő is egy széles mosolyt festett az arcára, majd felpattant és Eli felé szaladt. A nyakába ugrott ás szájon csókolták egymást. Furcsán néztem rájuk. Valamit mormoltak egymásnak, majd Eli elhagyta a szobát. Jamie sóhajtott, és szerelmesen felpillantott.
- Öö... Jamie? Kimehetnénk? - szólaltam meg. A lány bólintott. Felmentünk a lépcsőn, amit csak egy alig pislákoló lámpa világított be. Belerúgtam egy erőset az előttem lévő ajtóba, mire az nagy zajjal kinyílt. A nap először sértette a szememet, de pár másodperc alatt hozzászoktam. - Mi volt ez?
- Micsoda? - vont vállat.
- Alig két hete ismered Elit. És ő huszonegy éves. Te pedig tizenhat.
- Tudom. Az elején én is aggódtam emiatt, de aztán rájöttem, hogy a szerelem nem válogat. - nevetgélt. - És tényleg boldog vagyok vele.
Odamentem hozzá és magamhoz szorítottam.
- Csak ne történjen semmi baj. - suttogtam.
- Nyugi. Kézben tartom a dolgokat. - mondta. A következő pillanatban hatalmas szél kerekedett. Szőke hajamat az arcomba csapta, és alig láttam valamit.- Be kéne mennünk. Vihar közeleg. - nézett fel az égre Jamie.
- Ez nem vihar. - mondtam egyhangúan. Jamie rettegni kezdett, és várta, hogy történjen valami. A következő pillanatban feltűnt. A Mahk. Most még nagyobbnak és bosszúszomjasabbnak látszott, mint eddig.  - Eli! - síkítottam. De talán túl későn. A Mahk felénk került. Futni kezdtünk, be az erdőbe, hogy menedéket keressünk. De én már párszor átjártam az erdőt, de csak fák és bokrok voltak. Semmi olyasmi ami megvédhetne minket. Pár perc után már egészen az erdőben voltunk. A madarak csicseregtek, kisebb állatok zörögtek a bokrokban. De a Mahk eltűnt. Megálltunk.
- Szóval... - lihegett Jamie. - Ez a ... Mahk? - bólintottam. - Ez félelmetes.
- Tudom.- körülnéztem. Sehol semmi. Majd később messziről hallottam, hogy valaki felénk fut. Ránéztem Jamiere. Ő nem hallotta. Erősen koncentráltam a fák közötti helyre. Tudtam, hogy ott fog megjelenni. Jamie szólítgatott, de nem válaszoltam. Ha ez a valaki ellenség, meg kell védenem Jamiet. Erősen bámultam az erdőt, mikor megjelent. Előszőr csak a körvonala rajzolódott ki, majd megláttam Eli aggódó arcát.
- Jól vagytok? - kérdezte.
- Persze. - vettem egy mély levegőt, majd megfordultam. Jamie nagyon félt, és odarohant a fiúhoz. Eli felkapta és szorosan magához ölelte. Elmosolyodtam. Nagyon aranyosak voltak.
- Misel? Byron? - szóltam közbe.
- Otthon. - mormogta Eli. - Biztonságosabb ha ott vannak. És ha még is megjelenne a szörny ... megtudják védeni magukat.
Leültem egy kidől fatörzsre és a fejem a kezembe temettem. Miért pont most? Miért most kellett megjelennie? Így Jamie is veszélyben van. És ha vele történik valami, azt sosem bocsájtom meg magamnak.  A gondolataimból Eli szakított ki. Leült mellém, és a nagy szemeivel bámulni kezdett. Most tengerkék volt. Biztosan azért, mert félt vagy aggódott.
- Keressünk valami menedéket.
- Nincs itt semmi. - emeltem fel a fejem. Többször is körbejártam az elmúlt napokban, de semmi. Ez az erdő lesz a temetőnk.
- Hé,hé,hé. - szólalt meg gyorsan Eli. - Túl fogjuk élni. Mindannyian. Ígérem. - mosolygott. Furcsa ... de elhittem neki.

***

Órákig sétáltunk szótlanul az erdőben. Eli átkarolta Jamiet és úgy sétáltak. Látszott, hogy nagyon boldogok. Rég láttam már ilyen vidámnak. Régen én is ábrándoztam, hogy én és Byron ... de nem rég rájöttem, hogy nem lesz semmi. A legvadabb álmaimban ölelkeztünk,csókoloztunk. Persze ezt senkinek sem vallottam volna be. Még én is szánalmasnak tartottam magam. Olyas valakibe szeretni bele, aki csak barátként tekint rám. Nevetséges és fájdalmas. De el kell fogadnom. Szerettem Byront, mindig is szerettem. De meg kell tanulnom barátként szeretni. Csak még nem tudom, hogy hogyan. De el kell érnem. És akkor talán nem okozok akkora fájdalmat, mikor ... mindegy. A lényeg, hogy ez az álom sosem fog beteljesedni. Amibe már beletörődtem. Vagy csak el akarom hitetni magammal. Ezt a csatát meg kell vívnom az érzéseimmel. Majd megráztam a fejem. Most nem ez volt a legnagyobb problémám. Hanem a szörny aki a halálomra szomjazik. Jamie és Eli ezt teljesen elfelejtették. Nevetgélve sétáltak, egymásba karolva,és valamikor elcsattant néhány csók.  Irigyen bámultam őket, majd vettem egy mély levegőt. Órák óta sétáltunk, de a Mahk nem tűnt fel.
- Szerintem már menjünk haza. Biztosan elrepült vagy nem tudom. És kezd besötétedni. - az erdő éjjel félelmetes. Félelmetesebb, mint a legtöbb horrorfilmben. Eli és Jamie elhúzta a száját. Világos volt, hogy együtt akarnak még maradni. - Jól van, maradjatok. De Eli rád bízom Jamie biztonságát. Ha bármi baja esik, kinyírlak.
- Igenis. - kuncogott, majd elindultak be az erdőbe. Nekem pedig egyedül kellett hazasétálnom a sötét erdőn át. Minden lépéssel úgy éreztem, hogy még sötétebb lesz. De már nem féltem annyira. Az erőmnek köszönhetően. Sokkal magabiztosabb vagyok, mióta meg tudom magamat védeni. A fákat és a bokrokat bámultam út közben. Hátha megmoccan valami, vagy támadni készül. De semmi. A környék csendes és békés volt. A messzeségben tücsök ciripelését hallottam,és ,hogy alattam ropognak a lehullott falevelek és faágak. November volt. Már egy és fél hónapja voltam eltűnt. És egy napja voltam körözött személy. Ami még fejfájást fog okozni, de most próbáltam kiszűrni a gondokat,és pozitívan gondolkodni. Hiszen azokkal élek együtt akikben megbízom és segítenek túlélni ezt az egészet. Nem köszönhetem meg nekik elégszer. Majd hirtelen valaki mögém lépett és megfogta a vállamat. Keze fagyos volt. Villámgyorsan hátrafordultam. Kicsavartam a kezét és a földre kényszerítettem. Pár másodperc múlva vált világossá, hogy ki is a földön fekvő férfi. A kék szempár.

19. fejezet

19. fejezet

Visszatérés

- Megőrültél? - ordított. - Könnyen elkaphattak volna. Meg sérülhettél volna.
- Sajnálom. - suttogtam. Próbáltam jobban összehúzni magamat, hogy a végén csak eltűnjek. - Csak aggódtam Byron miatt.
- Tudom. De nem volt értelme. - mondta már halkabban. - Mivel tud "teleportálni" , ezért könnyen eljuthat a kórházba. És nem rég fedeztünk fel nála egy új képességet. El tud tűnni.
- Hogyan? - húztam fel a szemöldökömet.
- Ha akarja bármikor el tud tűnni a halandók elől. És mivel szellem, semmi baja nem eshet.
- És ezt mikor akartátok nekem elmondani? - förmedtem rá.
- Byron azt akarta, hogy ne tudj semmiről. Nem akarta, hogy aggódj. Főleg azt nem akarta, hogy utána menj. -ült le a kanapéra.
- Kedves, hogy bíztok bennem. - gúnyolódtam.
- Bocsi. - kuncogott. Sóhajtottam, majd leültem mellé a kanapéra, mire bekapcsolta a tévét. Kapcsolgatott egy ideig, mert semmi érdekeset nem talált. De aztán meglelte azt a műsort, amitől a legjobban féltem:

Nora Mitchell mielőtt egy idegen asszony szobájára talált a Szent Esther kórházban, előtte súlyos károsodást okozott egy ott dolgozó nővér koponyájában. A nővér azt állította, hogy amikor hívni akarta a rendőrséget, hogy megtalálta az eltűnt lányt, felkapott a pultról egy vázát és hozzá vágta. Mikor a rendőrök elkapták, Byron Hall nevét kiabálta. Bevitték őt a kapitányságra, ahonnan nem sokkal később elszökött, rejtélyes módon, és eltűnt. A rendőrség még mindig keresi.

Elira sandítottam. Szeme tágra nyílt, és visszatartotta a levegőt.
- Ez igaz? - szólalt meg, még mindig a tévét bámulva. Nem szóltam semmit. - Most már lecsukhatnak súlyos testi sértésért és menekülésért is. - emelte fel a hagját. - Nem gondoltál a következményekre?
- Nem, mert tudod én nem az a fajta lány vagyok. - álltam fel. - Meg kellet találnom a legjobb barátomat, és ezért bármit megtettem, mint látod. - majd elindultam a szobám felé, mikor egy hangot hallottam magam mögött:
- Nora! - megfordultam és Byron lépett elém, majd megölelt. - Idióta. - suttogta.

***
Álmaimban is az a két gyönyörű szempár kísértett. Ahogy szinte felfalta az enyémet. Mellettünk szégyelltem az én zöld szememet. Az enyém olyan átlagos volt. De az övé, nem e világi. Éreztem. Tudtam, legmélyen. Meg kellett tudom, hogy mi ő. Istennő vagyok, így érzem, hogy ha valaki nem ember. Ő több annál. Talán még nálam is több, annak ellenére, hogy mindenki azt mondja, hogy én vagyok az erő, ami mindenek felett áll. Nevetséges. Sosem voltam vezető típus. Inkább visszahúzódtam a háttérbe, és vártam, hogy mi lesz. De most egyre több döntéseket kell meghoznom,és ... félek. Szerintem Byron is fél. De ő utálja kimutatni az érzéseit. Azt hiszi ha kimutatná őket, akkor sebezhető lenne. Pedig téved. Ő mindig is megnyílt nekem, bármiről is volt szó. És ez kölcsönös volt. Nagyon szerettem. Sajnos jobban, mint ő engem. Vagyis inkább én máshogy szerettem. Amit utáltam magamban. Mindig jön valaki, aki bizonyítja, hogy fiú-lány bartáság nem létezik. Valamelyik személy mindig többet érez. És ezt utáltam. Szerettem őt, és megőrjít, hogy csak barátok vagyunk. De ebben az a jó, hogy nagyon közel állunk egymáshoz. És talán ez épp elég.

***

Eli és én sokat gyakoroltunk, és kiderült, hogy az erőm, a leki állapotomtól függ. Ha mérges vagyok, akkor akár óriási pusztítást is tudnék végezni. Ha szomorú vagyok, akkor legyengülök és még egy szikrát sem sikerül kipréselnem a kezeim közül. Mikor boldog vagyok kiegyensúlyozottabb az erőm, és akkor úgy irányíthatom ahogy én akarom. Sok új képességet is felfedeztünk. Például az a sárga fénygömb egy kiskapu volt, ami tudja, hogy a tudatalattim hová akar menni, és könnyen eljuttat oda. Eli csak tudatalatti kiskapunak hívja, de én teleportálásnak. Eli szerint meg van az összes képességem, mint egy szellemnek, vagy egy Gesanak csak fel kell fedezni őket. Kíváncsi voltam, mert megszámlálhatatlan számú erőm volt, de ennek még a felét sem ismerem meg. A Sashok maximum száz évig élnek. Ezért van olyan kevés a világon, és több száz a paradicsomban. Ott nincs olyan ,hogy nap,hónap,hét vagy év. Nem számolják az időt. Örökké élnek. Én mégis az e világi életet választottam. Eli szerint a szellemek úgy halnak meg, ha önszántukból repülnek bele valamiféle portálba, ami egy másik dimenzióba vezeti őket. Egy olyan dimenzióba ahol a túlvilági lényeknek a lelkük száll a végtelenségig. Azt mondják, hogy kellemes hely, de nem vagyok benne biztos. Byron azt mondta, ha én meghalok, jön utánam. Ezen nagyon meghatódtam, de nem mutattam ki. Misel nagyon sokat segített nekem. Nagyon jól összebarátkoztam a lánnyal. Jamie naponta meglátogatott, ha el tudott szakadni Frakntől.
- Helló. - szólalt meg Eli, mikor először találkozott Jamievel. - Eli Handerson. Te vagy Jamie Love, igaz? Sokat hallottam rólad. - mosolygott rá a fiú.
- Szia! Igen, én vagyok. - mosolygott vissza a lány. Mióta megismerték egymást sokat voltak együtt. Örültem a boldogságuknak, csak aggódtam Jamie miatt. Nem akartam, hogy még jobban belemásszon ebbe a dologba. Ha bármi történne vele, abba belehalnék. Azt akartam, hogy normális élete legyen, amennyire ez lehetséges, ilyen körülmények között. És az is zavart, hogy öt év külömbség volt köztük. Jamie tizenhat, Eli pedig huszonegy éves. Csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz semmi baj. 

18. fejezet

18. fejezet
Az erő felismerése


Mindenki engem bámult, ahogyan a rendőrök kivezettek a kórházból. Egy ideig próbáltam kiszabadulni a bilincsek szorításából, de rájöttem, hogy semmi értelme. Engedelmesen beültem a szírénázó autóba, majd elindultunk. Byron kitekintett rám a kórház ablakán. Kétésgbeesetten néztem rá. Majd hirtelen eltnűnt, a kórházzal eggyütt. Szomorúan pillantottam ki az ablakon. A házak, a fák, a bokrok, mind elrohantam mellettem. Fél óra autózás után, megérkeztünk. Félre pillantottam a fekete épületre. Kiszálítottak az autóból, majd bevezettek.Odabennt is mindenki engem bámult.Hát persze! Hisz én voltam az eltűnt lány. De Byron pedig az eltánt fiú. Őt miért nem vették észre? Bevezettek valami kihallgató szobabá, olyanba amilyet a filmekben látni. Leültettek, majd kimentek. Húsz percig vártam, míg a fiatalabbik rendőr bejött, és leült elém. Egy ideig csak bámult, majd megszólalt:
- Hol voltál Február 2 és Február 28 között? - kérdezte.
Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondani. Egy hosszú percig csak bámultuk egymást. Kék szeme szinte felfalta az enyémet. De nem szóltam semmit. 
- Jól van. A kórházban ... miért Miranda Hall szobájába mentél? - olvasgatott a papírok között, amiket maga elé dobott. 
- Régi ismerősöm. - mondtam egyhangúan. 
- Hogy lehet egy tizenhat éves, középiskolás lánynak, egy harminhat éves alkoholista anyuka az ismerőse? 
- Egy barátom anyja. 
- Byron? Akinek a nevét kiabáltad? - pillantott rám. 
- Igen. Hisz te is láttad! - emeltem fel a hangom. 
A tizenkilenc év körüli rendőr furcsán nézett rám.
- Elnézést. - mondta, majd felállt és kisietett. Becsapta maga mögött az ajtót, engem pedig itt hagyott egyedül a szobában. A kezem a székhez volt bilincselve. A fém karika felsértette a kezemet, és úgy éreztem, hogy minden pillanatban szorosabb lesz. Teljesen a bilincsre koncentráltam. Nem is tudom, hogy miért. Talán abban reménykedtem, hogy van elég erőm ahoz, hogy kiszabadítsam magam. Nevetséges. De ha ebben sem hiszek, mi másban hihetnék? Egyfolytában arra gondoltam, hogy a zár felpattan én és kiszabadulok. De nem történt semmi. Vettem egy mély levegőt és mocorogni kezdtem. A szék is velem dőlt, ahogyan próbáltam kiszabadulni. De ezzel, csak azt értem el, hogy a földre kerültem. Nagyon beütöttem, a vállamat. Felszisszentem a fájdalomtól. Szemem szinte lángolt a méregtől, és a következő pillanatban a csuklómat gyengébben szorította a bilincs.Kiszabadultam.  Gyorsan felpattantan és az ajtó felé vettem az írányt . De mi mielőtt kijutottam volna, az idősebb rendőr jelent meg előttem. 
- Mi a...? - kezdte volna, de a puszta tekintettemmel a földhöz parancsoltam. Eszméletlenül került a padlóra, én pedig átléptem. Mindenki engem figyelt. Néhányan nem értették a helyzetet, de volt pár rendőr aki azonnal lépett. Utánnam eredtek. Feltéptem az ajtót, és kiszabadultam a rendőrségről. A nap erősen belesütött a szemembe, de most nem volt időm ezen gondokozni. Futottam ahogyan bírtam, a rendőrök pedig szorosan mögöttem voltak.  Hátrapillantotta, és abban a pillanatban az egyik rendőr összeesett. Elégedetten mosolyogtam. De ez egyik még mindig szorosan mögöttem volt. Írányt változtattam majd megálltam. Összetettem a kezeimet. A gömb ( ami még pár  nappal ezelőtt alig pislákolt) ,szinte izzot a tenyeremben. Lángolt. Majd a rendőr felé dombtam. Mikor hozzáért a gömbhöz, egyenesen neki csapodótt a fának. Reméltem, hogy nem halt meg.  Majd balra fordultam. Az ösztöneim azt súgták, hogy erre kell mennem. És igazuk volt. Pár kilométer után megláttam az ismerős erdőt. Megálltam. Nem hallottam szirénázó autókat magam mögött. Semmit. Nem követtek. Vettem egy mély levegőt, majd megkönyebűltem. Pár kilóméter és ott vagyok. Elindultam volna, de a következő pillanatban valaki neki nyomott egy fának. Szívem a tokorban dobogott, és felnéztem támadómra. A tizenkilenc éves rendőr fiú áltt előttem. Lihegett, és azokkal a gyönyörű kék szemmekkel az enyémet tartotta fogva. Nem tudtam máshova nézni, csak rá. A szemébe. 
- Ha most elengednélek törvényt sértenék. - suttogta.
- De...? - nem szólt semmit. Hosszú másodpercekig bámultuk egymást.  - Kérlek. - szólaltam meg halkan. A fiú hátralépett,de még mindig engem figyelt. 
- Fuss. Tűnj el innen. - szólt komolyan. Arca rezzenéstelen volt. Bólintottam. Tettem pár bizonytalan lépést előre, majd futni kezdtem, és magam mögött hagytam a fiút. Sosem felejtem el ezeket a tündöklő szemeket. 

17. fejezet

17. fejezet
Nagy baj.


A fény gömbből hirtelen egy kórház elé kerültem. Hatalmas betűkkel az épületre  volt írva: Szent Esther Közkórház. Hogy kerültem ide?  Óvatosan elindultam, mert féltem, hogy ez csak egy ábránd és hamarosan eltűnik. De nem így történt. Berohantam az épületbe, egészen a pultig.
- Jó napot! Elnézést! Nem tudja merre van Miranda Hall? - hadartam.
- Ki maga? - kérdezte a nővér. Vörös, hullámos haja a vállára omlott, kék szemei rajtam cikáztak. A szemüvege alatt szeplők jelentek meg.
- Egy közeli barát. Kérem! Meg tudná mondani? - a nővér, akinek a neve, Alice, ha jól láttam, egy folyosóra mutatott.
- Egyenesen előre, majd balra és a tizenhatos szoba. - bicentettem és már elindultam volna mikro megszólalt: - Hé, várj. Nem te vagy Nora Mitchell? Az eltűnt lány?
- Nem. Biztosan ... összekever vele. - mondtam lassan.
- Nem. Te vagy az! Hívnom kell a rendőrséget. - majd felvette a kagylót és tárcsázott. Én meg csak néztem. Senki sem tudhatja meg, hogy itt vagyok. Főleg nem a szüleim és a rendőrség. Körbenéztem. Csak egy orvos beszélgetett két másikkal. Nem figyeltek ránk. Majd fogtam a pulton lévő vázát és fejbe vágtam vele Alicet. Eszméletlenül leperdült a székről és a homlokából kiserkent a vér. Rohanni kezdtem. Az orvosok még utánam kiabáltak, de nem érdekelt. Rohantam egyenesen majd balra. Majd a tizenhatos szobához értem. Feltéptem az ajtót és berohantam. Byron ott ült az anyja ágya mellett. Mindenhol gépek pittyegtek. A fiú rámnézett. Szemei kikerekedtek, majd felállt. Odarohant hozzám, majd megölelt. Kezeimet felemeltem testem mellől, és óvatosan magamhoz szorítottam a fiút.  Milyen jól esett. Éreztem Byron könnycseppei a vállamra hullik. 
- Kómában van. Már négy napja. - mondta, majd gyorsan elengedett és az ablakhoz sétált. Kezeit ökölbem szorította, és az ablakból láttam ahogyan arca eltorzul. 
- Minden rendben lesz. Csak légy pozitív. - nyugtattam.
- Hogy találtál ide? - váltott témát.
- Hosszú. - mondtam egyhangúan. Kérdőn nézett rám. Majd leültünk a fehér fotelbe, Miranda ágya mellett, és elmeséltem neki a sárga gömböt, amibe belesétáltam, azt, hogy több kilométer futás után sem fáradok el. Kiváncsian hallgatta. - Hogy juthatott eszedbe, hogy eljössz ide? Mi lesz a Mahkal? - kérdeztem mikor befejeztem. 
- El kelett jönnöm. Könnyen jutottam ide, a teleportálásnak köszönhetően. - mondta és végig az anyján tarotta a szemét, hátha csak egy kicsit is megmozdult. Szörnyen nézett ki. Arca falfehér volt, szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Gesztenyebarna haja, zsírosan lelógott az arca melett. Csak a gépek tartották életben. Szörnyű volt így látni. Kislánykoromban, mikor átmentem Byronhoz, mindig sütött nekünk finom csokis sütit. Minden tökéletes volt amíg Byron apja el nem ment. Akkor kezdett el inni Miranda. Byron már hét éves kora óta vigyáz az anyjára, és sosem hagyta magára. A fiú szörnyen érezte magát. Egyedül hagyta. De muszély volt. Hogy megvédje. Byron az anyja arcát fürkézte. Én pedig Byronét. Halálos félelem ült ki rajta. Majd kivágódott az ajtó. Felkaptuk a fejünket. Alice állt ott, vérző fejjel, dühösen és rám mutatott.
- Ott van! - kiabálta. Majd két egyenruhás rendőr jött be. Felpattantam és a szoba végébe futottam.
- Nagy bajban van, kisasszony! - mondta az idősebb férfi, majd egy bilincset nyomott mind a két kezemre. - Most bemegyünk az őrsre és mindent elmesél. - mondta, majd elkezdett kiráncigálni az ajtón.
- Byron! Segíts! - sikítottam. A fiú felpattant és kétségbeesetten nézett rám.  - Byron! - ezzel az ajtó becsapodótt és eltűnt a fiú. Vele együtt a remény is. 

16. fejezet

16. fejezet
Hajsza




Próbáltam egész nap a szobámban bújkálni, de ez nem volt könnyű. Eli sokat hvogatott gyakorolni vagy segíteni, de szerencsére el kerültem Byront. Ő sem jött ki a szobájából egész nap. Próbálta feldolgozni a történteket. Néha megálltam az ajtaja előtt és felemeltem a kezem, de nem tudtam be kopogni. Valahogy nem mozdúlt meg a kezem. Le akartam mellé ülni az ágyra és beszélgetni. Elfelejtettni vele ezt az egész szörnyes dolgot. A tragédiákat. Mindent ami velünk történt ebben az egy hónapban.  De ez nem lehetséges. Nem lehet elfutni ez elől a probláma elől, nem lehet semmissé varázsolni. Túl kell élnünk. Még akkor is ha ennek kevés az esélye. Sokszor aludtam el sírva, a tudattal, hogy lehet, hogy holnap meghalok. És többé nem láthatom a családomat és nem kérhetek tőlük bocsánatot.  De most ott álltam. Az ajtaja előtt. Kezemet felemeltem és az ajtó elé helyeztem. Vettem egy mély levegőt és bekopogtam. A hangba beleborzongtam. A hasam bukfencezett belül, és hányingerem lett. Nem jött válasz. Megismételtem. Semmi.
- Byron! - kiáltottam. Semmi. De tudtam, hogy itt van. Hol máshol lehetne?  Újra kopogtam. Ismét a nagy semmi.- Byron tudom, hogy itt vagy!   - benyítottam. Ott volt minden. Az ágy bevetve, a könyvek a helyükön. Minden ott volt kivéve Byront.  Hirtelen a szívem a torkomban dobogott. Nincs itt. Akkor holvan? Villámgyorsan a konyhába rohantam. Ott sem volt. A ház, ami nem is igazán az, minden zugát átjártam, de sehol sem volt. Kirohantam a szabadba, ahol Eli és Misel gyakoroltak.
- Hol van Byron?- szinte sikítottam. Misel és Eli megálltak és kérdően rámpillantottak.
- Öö... gondolom a szobájában. Jól vagy? - kérdezte Eli.
- Nincs ott és nem, nem vagyok jól. - kapkodtam a levegőt és ide-oda néztem hátha felbukkan. De nem történt semmi.
- Nyugodj meg! Biztosan itt van valahol. - lépett közelebb Eli. 
- NEM! Nincs itt. Nem olyan hülye, hogy bemenjen az erdőbe. - hadartam.
 - De miért ment volna el? - szólalt meg Misel.
- Mert ... mert az anyja kórházban van és azthiszi, hogy miatta.- sikítottam. Szemem könnybe lábadt és futni kezdtem. Át akartam rohanni az erdőn, hogy megtaláljam. Nem érdekelt a Mahk vagy bármilyen szörnyeteg. Meg akartam találni a barátomat. És meg is fogom!


***
Az erdő sötétje megrémísztett. De én csak futottam. Jövök Byron!  - mondogattam magamnak. Nem ismertem ezt a környéket. De a félelem, hogy Byronna valami baja esik, erősebb volt. Futottam volna a végtelenségik, hogy megtaláljam. 
- Nora! - halottam magam mögül egy mély és kétségbeesett hangot. A lábaim automatikusan megálltak és megfordultam. Pár másodperc múlva Eli és Misel zihálva tűnt fel előttem.
- Normális vagy? - vette gyorsan a levegőt Misel. - Meg akarod magad ölni?
- Nem! Meg akarom találni Byront! - most vettem észre, hogy nem vagyok kifulladva. Nem zihálok úgy, mint Eli vagy Misel, még több kilométer után se. Friss voltam és úgy éreztem, hogy örökké tudnék futni.
- És tudod hol keresd? - szólalt meg Eli.
- A kórházban! - ezzel újra elkezdtem futni. A szél süvített magam melett, és úgy futottam, mint a villám. Eli és Misel kiáltásai egyre halkabbak lettek, majd eltűntek a messzeségben. Észrevettem, hogy egy sárga gömb felé rohanok, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Nem tudtam parancsolni a lábamnak. Belerohantam a fénybe. Úgy éreztem, hogy repülök. Előttem,mellettem, mögöttem minden sárga volt.  Nem voltak hangok,szagok. Csak a sárgaság. És bennem a félelem. 

15. fejezet (ÁTÍRVA!!)

15. fejezet
Megfelelő pillanat



- Hogyan? - kérdeztem vissza. Nem akartam hinni a fülemnek. 
- Kórházba került. Miután Byron eltűnt inni kezdett. Sokkal többet, mit régen. És miután azt mondta, hogy újra látta, de megint elment... hát... annyit ivott, hogy kürházba jutatta magát. - húzta el a száját a lány. - Nagyon súlyos a baj. El kell mondanod Byronnak.  - a szám elé kaptam a kezem. Igaza volt.- De hogyan? Anni mindent kell itt megélnünk és átszenvednünk, hogy ez most nem hiányzott. De tudni a kell. - néztem magam elé. Jamie megsajnált és magához ölelt. 
- Csak várd meg a megfelelő pillanatot. - szólalt meg. Elengedtük egymást.
- Rendben. - mosolyogtam rá. Nagyon sokat beszélgettünk.  Próbáltuk bepótolni azokat az időket, mikor eltűntem. De ez nem volt egyszerű. Sokan terjesztettek nevetséges pletykákat,de néhány közel járt az igazsághoz. De persze sosem valottam volna be ezeket. Jamie próbált jobb kedvre derítei. Jamie Love volt az a lány aki bármilyen helyzetben képes volt legalább egy halvány mosolyt csalni az arcomra. És emiatt hálás lehetek neki. Amíg nevetgéltünk, addig sem gondoltam arra a tényre, hogy el kell mondanom Byronnak, hogy az anyja kórházban van. 

*** 
Jamie gyorsan hazament, nehogy Frank észrevegye, hogy elment. Én pedig magamra maradtam a problémámmal. Hogy mondjam meg Byronnak, hogy az anyja kórházban van? Szia, Byron! Anyukád kórházban van! Így nem jó!
A konyhában ültünk. Mindenki beszélgetett és nevetgélt, engem kivéve. Byron fel is figyelt erre. Gyakran rám nézett és bíztatóan mosolygott. El kell mondanom neki.
- Minden rendben? - kérdezte a fiú.
- Beszélhetnénk? - hadartam, és végig a földet bámultam. A fiú bólintott és felállt. Én követtem. Bementünk a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót.
- Minden rendben? - ismételte kétségbeesetten. 
- Nem! Nincs! Nem tudom, hogy mondjam el neked.  - Byronon cikázott a szemem. Kiváncsi volt,de félt egyben. Félt a mondandomtól, mert rájött, hogy amit mondok, az nem éppen jó.
- Anyukád... - kezdtem el. Byron, ahogy észrevette, hogy habozom közelebb lépett.
- Mi van vele?- kérdezte kétségbeesetten. A fejemben próbáltam megfogalmazni a mondanivalóm, kevés sikerrel. Majd közelebb lépett. - Mi van vele, Nora? - mondta erőszakosan, majd megragadta a kezem. 
-Kórházban van! -mondtam gyorsan, még mindig a földet nézve. Byron elengedett és hátralépett. Lassan leült az ágyra, és maga elé nézett.
- Sajnálom ... - kezdtem volna, de közbeszólt.
- Hogy történt? - kérdezte még mindig a falat bámulva.
- Hát... a lényeg, hogy... túl sokat ivott,és bekerült. - leültem mellé az ágyra. Ebben a pillanatban a fiú arca eltorzult, de próbált nem hangot adni fájdalmának.  Végignéztem, ahogyan szenved, és könnybe lábadt a szemem. Meg akartam ölelni, megnyugtatni, de ez most nem lehetséges, és ezért tombolni támadt kedvem. Byron kifújta a levegőt. Végre vége!
- Sajnálom, Byron, de ez nem  te hibád! Ne okold magad! - próbáltam nyugtatni, de nem hagyta.
- De! Az én hibám. - próbáltam megszólalni, megnyugtatni, de nem engedte. - Ezt... ezt most ne! Ez nem olyan kis dolog, hogy megnyugtatsz, és éljük tovább az életünket. Az anyám kórházba került miattam. Nem kellett volna találkoznunk azon az estén. - mondta, majd felállt. Szinte feltépte az ajtót és becsapta maga mögött. Beleremegtem. Sokáig csukva tartottam a szemem, hogy elkerüljem a sírást. A régi énem most elterült volna az ágyon és addig sírt volna míg el nem alszik és rendbe jön minden. De ehelyett én visszafolytottam könnyimet, nyeltem egyett, vettem egy mély levegőt és felálltam.
- Nincs több sírás! 

14. fejezet

14. fejezet

Döbbenet

-         Byron! – pattant fel a szemem és felültem. A hálószobámban voltam. Hajam csurom víz volt, de a ruháim szárazok voltak. És nem is azok voltak rajtam, amiket reggel felvettem. A zöld póló, fekete farmer helyett és a pulcsi helyett, amit este Eli adott, most egy piros pulóver és egy fekete melegítőnadrág volt rajtam. Még mindig fáztam, de nem volt olyan hideg, mint az erdőben. Egyedül voltam a szobában. Legalábbis a következő pillanatig. Byron suhant át a barna faajtón. Odasietett hozzám és letérdelt az ágyhoz.

-         Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-         Igen. Azt hiszem. – de amint ezt kimondtam köhögni, kezdtem. Hosszú másodpercek után sem hagytam abba, és úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Majd mikor végeztem kimerülten, ledőltem az ágyra.

-         Megfáztál. – húzta el a száját a fiú. – Elég rondán. Mindjárt jövök! – ezzel felállt és újra átsuhant az ajtón. Szemem majd leragadt, de a következő pillanatban kicsapódott az ajtó és Eli bukkant fel.

-         Végre felébredtél! – sóhajtott fel. Majd tett pár tablettát az éjjeliszekrényre, és egy pohár vizet. Majd rám mosolygott és kivonult. Byron újra letérdelt mellém és elmosolyodott.

-         Túl sokszor „halok” meg. – mondtam a plafont bámulva.

-         Tudom. – sóhajtott a fiú. – És… sajnálom. Az én hibám.

-         Byron, az idő véges. Nem tudhatjuk, hogy mikor halok meg. Vagy te mikor mész el végleg. Nem szabad veszekedéssel pazarolni a drága időt. – mondtam és figyeltem a reakcióját.

-         Igazad van. Sajnálom. – mosolygott.

-         Sajnálom. – viszonoztam.

***

Délután kimentem és Jamiet vártam. Igaz, sütött a nap, én mégis felvettem egy sálat, nagykabátot és két nadrágot, de még így is fáztam. Fakó hajam szanaszét állt, szemem alatt lila karikák jelentek meg. Szörnyen néztem ki. Nekidőltem a sziklának, és próbáltam felmelegíteni magam. Pár perc múlva megjelent. Odasietett hozzám és megölelt.

-         Mi ez a gönc? – nevetett.

-         Megfáztam. – vontam vállat. Felnevettünk. Majd észrevettem rajta valamit. – Úristen, Jamie, mi történt a szemeddel? – a lány gyönyörű arcán, a szeme alatt, egy hatalmas lila folt éktelenkedett. Úgy nézett ki, mint aki egy boxmeccsről érkezett volna. Látszott, hogy próbálta alapozóval eltűntetni, de nem sikerült.

-         Frank. – fordította el a fejét. Az arcán legördült egy könnycsepp. Frank Jamie nevelőapja volt. Miután az igazi apja elhagyta őket, az anyja hozzáment. Frank mindig veri őt, a semmiért. Persze erről az anyja mit sem tud. Mikor a sebekről kérdezi Jamiet mindig azt, mondja, hogy elesett. A suliban is sokan felfigyeltek már a sebekre, de nem foglalkoznak vele. A tanárok aggódnak, a szülők a rendőrökkel fenyegetőznek, persze semmit sem tesznek.

-         Miért tette? – kérdeztem.

-         Mert nem mentem haza két napig. Mintha érdekelné, hogy mi történik velem. Csak játssza az aggodalmas szülőt. – horkantott. Vigasztalásképpen magamhoz öleltem. Nem tudtam, hogy mit mondjak.

Jamie elmesélt mindent. Hogy mi van otthon és, hogy milyen hatással van az emberekre az eltűnésem.

-         Az egész suli keres téged. Diákok, tanárok, szülők. Te vagy most a fő téma otthon. Na és persze Byron. De mindegy. Minden hétvégén keresőakciót terveznek. Én is elmegyek, hogy ne tűnjek gyanúsnak. Ez az egész két óráig tart. Sokan feladták, mások azt hiszik, meghaltál. A plázalányok azt terjesztik, hogy elszöktél Byronnal. – nézett bosszúsan maga elé. – Nagyon hiányzol nekünk, Nora. Komolyan. Mindenkinek. A szüleid betegre aggódják magukat. És Byron anyja…

-         Mi van vele? – hadartam. Jamie habozott. – Jamie! Mi van Byron anyjával?

-         Kórházba került. 

13. fejezet

13. fejezet

Az erdő

A következő napok borzalmasak voltak. A feszültség olyan szinten érezhető volt, hogy senki, sem mert megszólalni. Byronnal úgy mentük el egymás mellett, hogy még a másikra sem néztünk. Próbáltam nem rá gondolni, de ez szinte lehetetlen volt. Néha kimentem egyedül gyakorolni, kevesebb sikerrel. Kellett Eli támogatása. Egyre ügyesebb vagyok. Nagyobb és erősebb fénygömböt sikerül a tenyeremből kipréselnem.

- Ez most jól ment! – mondta Eli egy gyakorlás után. Mosolyogva bólintottam, és a szikla felé indultunk, de hirtelen hangos zümmögést hallottunk. A fák lombjait megcibálta a szél. Ijedten Elira pillantottam. Ő kemény és rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a Mahk feltűnik.

- Mi ez? – hallottam magam mögött Misel hangját. Hátrafordultam. Byron és a lány kerek szemmel figyelte a szörny közeledtét. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, de a következő pillanatban Eli felkapott és futni kezdett velem, be az erdőbe. Misel tartotta velünk a lépést, Byron pedig eltűnt. Ahogy az erdő közepe felé igyekeztünk, egyre sötétebb lett. Mintha este lenne, pedig csak délután három óra volt. Eli leültetett egy kidőlt fára, és kifújta a levegőt.

- Szét kell válnunk. – szólalt meg a fiú. – a Mahk Nora és Byron szagát követi. Vagyis… már csak Noráét. – majd rám pillantott. – Add ide a pulóveredet! – gyorsan lefejtettem magamról a zöld pulcsit és odadobtam Elinak. – Ezt vedd fel! Talán így téged fog követni. – mondta Miselnek. A lány gyorsan felvette, és már el is tűnt.

- De mi lesz Miselel? Most őt üldözi. – hadartam kétségbeesetten.

- Misel nagyon erős! El tud menekülni előle, de ha kell meg is, küzd vele. Bátor lány. – mondta és odaadta a pulcsiját.

- Te nem fázol? – kérdeztem. Eli rám pillantott és elmosolyodott.

- Túl sokat aggodalmaskodsz. – próbáltam magam felmelegíteni, de nagyon hideg volt. Fogaim szinte vacogtak. Minden apró kis zajra felugrottam. Arra vártam, hogy a Mahk megjelenjen. De szerencsére nem történt semmi. Eli fel s alá járkált, én meg csak néztem őt. Majd hirtelen megjelent Byron.

- Jól vagytok? – pillantott rám, majd Elira. – Hol van Misel? – a fiú elmesélt mindent Byronnak, aki csak bólintott. Beszélgettek még valamiről, de nem figyeltem rájuk. Csak az erdőt néztem. Olyan félelmetes, de egyben titokzatos és izgalmas volt. Csak a sötétséget figyeltem. Már nem is hallottam a fiúk hangját, csak azt, ahogyan az erdő csábosan hívogat. Hangtalanul felálltam és a fiúkra néztem. El voltak foglalva egymással. Nem figyeltek rám. Majd az agyam újra kikapcsolt, és a testem irányított. Elindultam, be a sötétségbe.

***

Egyre sötétebb volt, de szerencsére én jobban láttam, mint bárki más. Sétáltam még egy ideig, egyre beljebb. Majd az agyam újra bekapcsolt és rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. A Mahk most már bármikor megtalálhat. Futni kezdtem, de nem találtam Elit. Sem Byront.  Éreztem, hogy egyre hidegebb van, és még Eli pulcsija sem ér semmit. Csak futottam és futottam, de nem találtam meg őket. Mindenhol csak fák és bokrok voltak. Kezdtem nagyon félni. Szemem könnybe lábadt, de megráztam a fejem. Erősnek kell lennem. Tovább futottam, de nem láttam értelmét. Tudtam, hogy nem találom meg őket, de reménykedtem benne. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Mit képzeltem mikor eljöttem onnan? Eli mellett sem voltam teljes biztonságban, de most pedig teljesen védtelen vagyok. Még mindig futotta, az utolsó erőmmel. A következő pillanatban a földön térdelve találtam magam, lihegve. Nyeltem párat és gyorsan vettem a levegőt. Kiabálni akartam, de elment a hangom. Majd zümmögésre és süvítő szélre lettem figyelmes. Gondolkodás nélkül felpattantam, és futni kezdtem. A zümmögés egyre hangosabb volt és minden lépéssel közelebb éreztem magamhoz a szörnyet. Futottam, ahogyan csak bírtam, de ez is kevés volt. Lábaim sajogtak és minden percben, úgy éreztem, hogy el fogok esni. Mint az első napon. Annak az első napján, mikor belecsöppentem ebbe a horrorfilmbe. De most nem volt időm ezen gondolkozni. A Mahk felettem volt és felkészült rá, hogy elkapjon. Én pedig arra, hogy megöljön. Majd megbátorodottam és megálltam. Szúrósan ránéztem. A kezemet összeérintettem, a szemeimet becsuktam. Koncentráltam. A fénygömbre, a szörnyre, magamra. Majd mikor már a tenyerem égett, és benne szikrázott a gömb, a Mahk felé irányítottam. Semmi. Nem történt semmi. Még egy másodpercig álltam ott, hátha történik valami, de semmi. Felsikítottam és futni kezdtem. Nem tudtam megvédeni magam, így csak ez maradt hátra. Tudtam, hogy el fog kapni, tudtam, hogy meg fog ölni, de futottam. Futottam a fák között. Néha megbotlottam egy kőben, vagy egy fa gyökerében, de tovább futottam. Majd hirtelen egy folyót láttam meg magam előtt. Megálltam és megfordultam. A Mahk ott lebegett felettem, vérszomjasan. Nem volt más választásom. Belevetettem magam a hullámok közé, és próbáltam egyre lejjebb és lejjebb úszni. Szívem hevesen vert. A szörnyeteg még mindig felettem lebegett és a víz felé közelített. De amint megérintette gyorsan feljebb ment. És ezt tette egymás után. Már alig kaptam levegőt, de a félelmem erős volt. Próbáltam a vízben tartani magam, míg el nem megy. De nem tudtam, hogy mennyi ideig akar itt lenni. Talán addig nem nyugszik, míg meg nem fulladok. És éreztem, hogy ez lesz a vége. Úgy éreztem, hogy tüdőm fel fog robbanni és meghalok. De ekkor a zümmögés abba maradt, így felcsillant bennem a reménylángja. Amilyen gyorsan csak tudtam, a felszínre siettem. De már mindegy volt. Minden elsötétült. A hangok nem voltak többé, az érzékszerveim kikapcsoltak. Eszméletlenül lebegtem a vízen. És ebben az volt a legrosszabb, hogy nem kérhettem bocsánatot Byrontól. 

12. fejezet

12. fejezet

Barátság

A világosbarna hajú lány izgatottan nézett rám. Egy óriás mosolyt festett az arcára, és felém futott. Szorosan megölelt és hüppögni kezdett.

- Nora. Úristen. El sem hiszed mennyit, kerestünk. Az egész iskola téged kutat. Mindenki. – hadarta és még jobban magához szorított.

- Jamie. Hogy találtál rám? – kérdeztem. Jamie már első óta a legjobb barátnőm volt. Sosem vesztünk össze tartósan, és erre nagyon büszkék voltunk. A lánynak világosbarna haja és gyönyörű kék szemei voltak. Ezeket mindig irigyeltem. Az én fakózöld szemem mindig háttérbe került az övé mellett. Ő olyan lány volt, akiért bomlanak a pasik. Szerencsére nem használta ki a helyzetet. Ezért mindig felnéztem rá. Tökéletes az alakja és gyönyörű. Nincs olyan fiú akinek nem tetszene. Legalábbis nagyon kevés.

- Nem tudom. – engedett el és a szemembe nézett. Találtam a fiókomban és közös képet rólunk. És nem bírtam tovább, így meg akartalak keresni. Beültem a kocsimba, és csak jöttem. Két napja úton vagyok… de mindegy. A lényeg, hogy megtaláltalak. De… mit keresel itt? – nézett körbe.  

- Elmagyarázom. – kezdtem, de közbeszóltak.

- Nora! – kiabálta Byron mögöttem, majd meglátta a lányt.- Jamie?

- Byron? – lépett előre. – Miattad, van ez az egész! Elraboltad? Vagy magától jött? – kiabált Jamie. Ő és a fiú sosem kedvelték egymást.

- Miről beszélsz? Nem! És… egyátalán mit keresel itt? – emelte fel a hangját Byron.

- Elég! – álltam közéjük. – Byron menj most be! – kiáltottam rá.

- De… kezdte volna.

- Most! – mondtam neki szárazon, mire sarkon fordult és visszament. Most Jamiere néztem. – Elmagyarázom. Csak hallgass meg! És a legfontosabb, hogy ne nevess! – a lány bólintott, de alig bírta visszafojtani a nevetést. Leültünk egy közeli farönkhöz és elkezdtem. Elmeséltem neki mindent. Vagyis… majdnem mindent. A lényeg az volt, hogy most egy ideig nem mehetek haza, és ezt meg kell értenie. Ő végig csak bólogatott, de valahol igazán meglepettnek tűnt. Arca őszibarackos bársonya, most hirtelen fal fehérré vált.

- Jól vagy? – kérdeztem óvatosan.

- Persze. Csak… ez most kicsit sok volt. És elhiszem. Mindig is hittem az ilyesmiben csak arra nem számítottam, hogy a közelemben történik egy számomra fontos személlyel. – hadarta, majd vett egy mély levegőt. – Most mi lesz?

- Hát… szerintem megpróbáljuk megölni. – nevettem.

- Hogyan? – Jamie még mindig nagyon komoly volt. Sosem hülyéskedte el az ilyen szitukat.

- Nem tudom. Majd kitalálunk valamit. Én a képességeimmel, Eli és Misel pedig az erejükkel.– mosolyogtam.  Majd bólintott. A következő másodpercben a lány szemei tágra nyíltak, majd felpattant.

- Sajnálom, Nora, de most mennem kell. Mát két napja nem mentem haza, és biztos nagyon aggódnak. – indult el az erdő felé.

- És mit mondasz nekik? – tartottam vele a lépést.

- Még nem tudom. Majd útközben kitalálok valamit. - majd megpördült és megölelt. – Jó volt téged újra látni!

- Holnap újra eljössz? – kérdeztem.

- Ha tudok, itt leszek. – majd elengedett, rám mosolygott és futni kezdtem. Integettem neki, bár tudtam, hogy nem látja. Most vettem észre, hogy az erdő elég sötét. A fák szorosan álltak egymás mellett, így nem engedvén be a fényt. Gyorsan visszaszaladtam nehogy bármi bajom essen. Mikor a sima, füves területre értem a szikla még mindig nyitva volt. Gyorsan belibbentem rajta. A szikla nagy zajjal becsukódott mögöttem, mire kicsit felugrottam. Vettem egy mély levegőt, majd leindultam a sötét lépcsőn. Az egészet csak egy pislákoló lámpa világította be. Majd újra egy ajtóhoz értem. Mikor kinyitottam Eli és Misel újra a kanapén nevetgéltek. Minden napos program: filmnézés este. Kuncogtam kicsit. Majd láttam, ahogyan Byron nagy léptekkel felém, közelít. Tekintetével ölni tudott volna.

- Jamie… Mit keres itt? – mondta szárazon.

- Azt mondta, elindult, hogy megkeressen és… megtalált. – vontam vállat és kikerültem.

- Mit mondtál el neki? – fordult utánam.

- Szinte mindent. – mondtam lazán.

- Mindent?! – borult ki. Eli és Misel próbáltak apró méretre zsugorodni, de persze nem sikerült. Csak csendben hallgatták a veszekedést.

- Ő a legjobb barátnőm. Nem tudok neki hazudni. – vágtam vissza.

- Legalább megpróbálhatnád. Nem megbízható.

- Nem megbízható? – léptem közelebb. – És ezt az mondja, aki már az első találkozásnál elutasította, és nem ismerte meg közelebbről? Te ne alkoss róla vélemény! Nem ismered, és nem tudod, hogy min kellett keresztülmennie. – védtem meg Jamiet és a szobám felé vettem az irányt.

- Pattanásokkal? – kiabálta utánnam. Megálltam és vettem egy mély levegőt. Csak egy löket kellet ahhoz, hogy odamenjek és felpofozzam. De aztán elvetettem az ötletet. Utálom, hogy szellem. Bementem a szobámba és hangosan becsaptam az ajtót.

- Mostantól mindig így lesz? – suttogtam magamnak.

11. fejezet

11. fejezet

Közeli barát

-         Ügyes voltál. – hallottam magam mögött Byron hangját. Megálltam és félig hátrafordultam.

-         Kösz! – majd elindultam a nyitott szikla felé.

-         Mostantól mindig ez lesz?- kiabálta utánam. Vettem egy mély levegőt, majd teljesen hátra fordultam.

-         Nem tudom. Mindig ez lesz? – emeltem fel kicsit a hangom. Byron elémlépett és a szemembe nézett. Majd előrenyújtotta a kezét. Biztos elfelejtette. Becsuktam a szemem és vártam, hogy keze átsuhanjon az enyémen. De nem ez történt. Éreztem, ahogy jéghideg bőre az enyémhez ér. A meglepődés sugara futott végig a testemen. Felpattant a szemem és Byronra néztem. Ő csak mosolygott, majd megölelt.

-         Én is fejlődöm. Már koncentráció nélkül is hozzád érhetek, és már nem fáj annyira. Eli szerint több száz év múlva már viselkedhetek emberien. – le voltam fagyva. Jól esett a fiú ölelése, és az is, hogy nem könnyen felejt el. Szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam, hogy ez a pillanat valaha véget érjen. De tudtam, hogy ez be fog következni. Byron elhúzódott, majd elfordult. Láttam, ahogyan ökölbe szorítja a kezét és visszafolytja a fájdalmát. Csak miattam, csak értem szenvedett.

***

Elial, Miselel és Byronnal néztünk valami két órás filmet DVD-n. A címét nem tudtam, de valami krimi vígjáték volt, amit Misel imádott. Én nem bírtam nyugodtan ülni, mert még gyakorolni akartam. A Mahk bármelyik pillanatban lecsaphat. De Eli csak azt hajtogatta, hogy van még időnk. Miselről Byronra, Byronról Elira pillantottam és az arcukat fürkésztem. Mindenki nyugodt volt és egy cseppet sem aggódtak. Amikor felnevettek a filmen, néha összerezzentem. Próbáltam elengedni magam és élvezni a filmet. Kezdtem én is átérezni a többiek hangulatát, és néha én is felnevettem a film viccein. Mikor véget ért, Misel és Byron elaludt. Eli sóhajtott egyet és felkelt. Felkapta Miselt, bevitte a hálószobájába, letette az ágyra és jól betakarta. Felkeltem a kanapéról, és szemem majd leragadt.

-         Akkor én megyek is. – ásítottam. – Jó éjt! – visszapillantottam az édesen alvó Byronra és a hálószobámba igyekeztem. Lefeküdtem és azonnal elaludtam.

Reggel boldogan ébredtem, hogy most nem Mahk jellegű álom volt. Igazából nem is álmodtam semmit. Elial megint kimentünk gyakorolni, de most Misel is nézett minket.

-         Hajrá! – kiabálta felé, én pedig nem akartam neki csalódást okozni. Most úgy koncentráltam, mint eddig soha. Szememet becsuktam, kezeimet pedig jó szorosan egymáshoz nyomtam. Gyorsan vettem a levegőt. Sikerülni kell. Kezem újra égett, de tovább kellett bírnom. Egy hosszú percig még úgy voltam, majd kinyitottam a szemem, de kezeim ugyanott maradtak. Erősen a szalmabábúra koncentráltam. Szememben szinte fellobbant egy apró tűz, ami növekedni kezdett. Az egész testem forró volt. Kicsit széthúztam a kezemet, és éreztem a benne pattogó parazsat. Sikerülni fog. Majd halványan elmosolyogtam és készen álltam az erőm kiengedésére. Mind két kezemet egyenesen a szalmabábú felé irányítottam. A kezeimből most egy nagyobb méretű narancssárga gömb indult a szalmabábú felé. Mikor elérte az fellángolt. A lángnyalábok az égig csaptak, és félelmetesen sistergett és ropogott. Hátrahőköltem, de elégedetten mosolyogtam. Örömömben ugrálni kezdtem, és észrevettem, hogy a körülöttem lévők is büszkén mosolyogtak.

-         Mára ennyi! – tapsolt Eli. – Misel! Gyere! – intett neki. A lány kíváncsian Eli elé állt és kérdően nézett rá. Én gyorsan odaálltam Byron mellé, a sziklához.

-         Most bebizonyítom, hogy erősebb vagyok nálad! – mosolygott Eli veszélyesen. Misel karba tette a kezét, és a jobb lábára helyezte testsúlyát.

-         Remélem, bírod a csalódást. – mosolyodott el gúnyosan a lány, majd futó pozícióba helyezkedett. Eli felnevetett és utánozta Miselt. Nekidőltem a sziklának, és kíváncsian néztem a harcot. Versenyautó gyorsaságban elindultak egymás felé. Misel ugrott egyet és átugrotta a fiút, majd egy erőset a hátába rúgott. Eli fájdalmasan felnyögött, de már fordult is meg, hogy bosszú álljon. Lassan elindult a lány felé, majd egyre gyorsabbra vette a tempót. A következő pillanatban Eli a földre kerül és egy laza mozdulattal kigáncsolta. De Misel számított erre, és mielőtt a földre esett volna, csinált egy hátraszaltót és megállt. Mindketten hangosan vették a levegőt.  Szinte egyszerre elmosolyodtak. A következő pillanatban Misel eltűnt. Mindannyian körbenéztünk, de sehol sem láttuk. A következő másodpercben leterítette Eli hátulról. Majd felált és lábát a fiú hátára tette.

-         Valakinek vesztenie kellett. Örülök, hogy te voltál az. – suttogta a fülébe, majd felállt. Felénk indult és porolgatni kezdte magát. Odaért hozzánk majd felnevetett. – Nem volt túl hosszú menet. – mondta, majd belerúgott egyet a sziklába, mire az nagy zörgéssel kinyílt. Intett egyet és bement. Eli feltápászkodott és elhúzta a száját. Byronnal nevetni kezdtünk, mire szúrósan nézett ránk. Elment mellettünk, és bement.

-         Még nincs vége! – kiabálta szárazan Misel után. Újra elnevettük magunkat. Byron rámmosolygott és követte a fiút. Én még egyszer végignéztem a tájon. A még mindig füstölő szalmabábún és a zöldellő fűn. Éreztem a nap melegét a bőrömön, ami biztonságérzetet nyújtott. Beszívtam a levegőt. Majd valami megmozzant a bokorban. Szemem felpattant és ijedten hátraléptem. Láttam ahogy egy alak lép ki a sötétből.

-         Istenem! Jamie … 

10. fejezet

10. fejezet

A gyakorlás

-         Teljesen olyan volt, mint ahogy Misel leírta. – pillantottam a lányra, aki kíváncsian hallgatta az álmomat. – És… és valamilyen narancssárga gömböt lőttem a szörnyre. A… a tenyeremből. – mondtam és hitetlenkedve bámultam a kezeimet.

-         Nem lehet véletlen. – szólalt meg a lány mire Eli bólintott. Kérdőn néztem rájuk. – Eli nem mondta el, ugye? – nézett rám, majd elmosolyodott és kiugrottak tökéletesen fehér fogai.

-         Mit is? – pillantottam a fiúra, aki elfordította a fejét.

-         Most, hogy Sash vagy… vagyis nem ember… természetes, hogy vannak képességeid. Olyan vagy, mint egy boszorkány. Hihetetlen erőd van. Játszhatsz a természettel, az emberekkel… bármivel. – mondta és próbálta leplezni az irigységét. – Szinte bármit megtehetsz. Eli csak azért nem mondta el, mert félt, hogy visszaélnél vele. – pillantott a fiúra viccesen.

-         Ilyenek képzelsz? – kérdeztem tőle nevetve. Majd mindannyian nevetésbe törtünk ki. Majd egy fuvallatott hallottunk. Arcomról lefagyott a mosoly és gyorsan az asztalra néztem, ahol ültünk.

-         Gyere, csatlakozz. – intett oda Misel Byronnak. A fiú megállt az asztal másik oldalán és engem bámult. Féltem ránézni. Inkább csak bámultam az ujjaimat. Eli és Misel nevetgéltek, beszélgettek. Ez idő alatt Byron csak bámult engem. Nem szólalt meg, nem mozdult meg… csak bámult. Nem bírtam. A tekintete lyukat fúrt a testembe. Gyorsan felálltam és Byronra néztem.

-         Bocsássatok meg! – mondtam miközben Byron óriási szemeibe bámultam. Fél másodpercig még ott álltam, majd elindultam a szobámba. Éreztem, ahogy a fiú tekintete a hátamba fúródik. Gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót és vettem egy mély levegőt.

-         Hogy történhetett ez? –mondtam magamnak.

***

Elial az erdőben voltunk. Azt mondta, hogy edzenem kell magam. Mármint az erőmet. Először azt a gömböt gyakoroltuk, amit az álmomban láttam. Byron nézte, ahogyan gyakorolom. Eli szerint több szem többet lát. De ettől csak még idegesebb lettem.

-         Készen állsz? – szólalt meg Eli. Bólintottam. – Csináld pontosan ugyan azt, amit álmodban. – így tettem. Kezeimet szorosan egymáshoz szorítottam, és koncentrálni próbáltam. Majd a kezemet ráirányítottam arra a szalmabábúra, amit Eli szerzett valahonnan. Semmi. Csalódottan leengedtem a kezem, és a fiúra néztem.

-         Próbáld újra. – bíztatott. Kezemet újra összeérintettem, és próbáltam még szorosabban egymáshoz nyomni őket. Szememet becsuktam és csak arra a narancssárga fénygömbre gondoltam. Éreztem, hogy valamicske erő izzik a két tenyerem között, de az olyan apró és gyenge volt, hogy növelni akartam. Majd amikor már elég nagynak éreztem, újra a szalmabábú felé irányítottam a kezemet. Semmi. A képzeletem játszik velem.

-         Miért nem sikerül? Az álmomban olyan könnyűnek látszott. – húztam el a szám.

-         Mert még sokat kell gyakorolnod. És nem csak ezt. Több száz képességed van még, amikről nem tudsz. A legtöbbet nem is tudod előhozni. Valamelyiket pedig csak kirázod. Hidj magadban és sikerülni fog. – bólintottam és becsuktam a szemem. Vettem egy mély levegőt és újra magam elé képzeltem a fénygömböt. Elképzeltem, ahogy a narancssárga és a citromsárga táncot lejtenek a gömb közepében. Összeérintettem a kezemet. Egyre szorosabban nyomtam őket egymáshoz. Újra a tenyeremben éreztem az apró fénygömböt, de ez nem volt elég. Próbáltam minél nagyobbra növelni az elmémben. Éreztem, hogy nő, de még ez sem volt megfelelő. A tenyerem szinte égett, szememet csukva tartottam, de nem bírtam sokáig. Szemem felpattant, kezemet pedig újra kinyújtotta a szalmabábú felé. Egy aprócska, biliárdgolyó nagyságú, narancssárgás gömb repült ki a kezemből. A szalmabábút nem érte el, két méterrel előttem ért földet, majd eltűnt. Nem az a nagy gömb volt, amit az álmomban láttam, de mégis boldogsággal töltött el, hogy legalább ennyi sikerült. Óriási vigyorral Elira néztem, aki elismerően mosolygott.

-         Haladunk. – mondta halkan.