8. fejezet

8.fejezet

Érzelmek

Kiderült, hogy Misel is Gesa, úgy, mint Eli.  Csak ő sokkal erősebb, amit a fiú nagyon irigyel.  Misel nagyon kedves volt velünk. Mindenben segített és próbált normálisan viselkedni velem. De amint meglátott feltűnően kiegyenesedett és bámulni kezdett. Azt mondta, hogy a legtöbb Sash az önteltségébe halt bele. Remélem nekem nem ez lesz a vesztem.. Misel mérete majdnem akkora volt, mint az enyém, szóval a ruhaprobléma megoldva. Eli újra elment beszerezni ezt-azt. Gondolom fogkefét meg ilyesmit. Sokáig beszélgettünk Miselell a kanapén. Byron szívesen hallgatta a lány történeteit. Mint később kiderült a lány 425 éves. Mikor ezt megtudtam tátva maradt a szám és elakadt a szavam. Misel alig néz ki tizenhat évesnek. Azt mondta, hogy hat éves korában jött rá, hogy mi is ő. Kilenc évesen a szülei meghaltak egy gyilkosság során. A részleteket még ő sem tudta. Szóval kilenc éves korában lett önálló, és akkor építette ezt a helyet. Teljesen egyedül. Aztán tizenhét éves korában neki is meg kellett küzdeni egy Mahkkal. De neki óriási szerencséje volt. Az a szörny, aki őt üldözte, éppen haldoklott. Misel megtalálta a tetemét és felnyitotta, hogy tanulmányozni tudja. Meglepetésére nem voltak csontjai se szíve, csak belek. De a belsőségek között talált egy láncot. Egy gyönyörű zöld smaragdkő volt benne. Sajnos idő közben elvesztette, de próbálta hangsúlyozni, hogy mennyire gyönyörű volt. Észrevettem, hogy Byron és Misel egész végig bámulták egymást, amit féltékenykedve néztem. Nem lehetek féltékeny. Hiszen csak barátok vagyunk. És megérdemli, hogy boldog legyen valakivel. De még nem történt semmi. Nyugodj meg! Ismételtem magamban. Próbáltam nem feltűnően bámulni őket, ahogyan boldogan nevetgélnek és engem észre, sem vesznek. Szerencsére a következő pillanatban Eli megjött és beszélnie kellet Miselell, ezért kivonultak a szobából. Byron mosolyogva utána pillantott. Gyorsan felálltam, mert a sírás már fojtogatott és nem akartam, hogy fiú észrevegyen.

-         Nora! – szólt utánam. Vettem egy mély levegőt és megfordultam. – Jól vagy?

-         Persze. – hadartam, de hangomon még így is észre lehetett venni, hogy remeg. Közelebb léptett és a szeme belefúródott az enyémbe. Szinte kényszeríttet a tekintetével, hogy rá nézzek.

-         Mondd az igazat! – komoly volt, de nem mondhattam neki, hogy féltékeny vagyok. Az talán tönkretenné a barátságunkat, amibe belehalnék.

-         Semmi. Komolyan. – mondtam, de szemeim elárultak. Egy könnycsepp gördült végig gyorsan az arcomon, egészen le az államig. Byron észrevette. Tekintete tele volt aggódással és kíváncsisággal. Közelebb lépett, mire én hátra. Majd megfordultam és faképnél hagytam. Berohantam a hálószobába és becsaptam magam mögött az ajtót. Byron tudta, hogy jobb ilyenkor magamra hagyni, ezért nem követett, amiért hálás voltam. Az ajtónak dőltem és gyorsan befogtam a számat a kezemmel. A sírás kitört belőlem, de próbáltam hangtalanul intézni. Kevés sikerrel. Biztos voltam benne, hogy Byron meghallotta. Lecsúsztam a földre, és a tenyerembe temettem az arcomat. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem el ott a földön sírva, de nagyon megfájdult a fejem. Résnyire kinyitottam az ajtót és kikukucskáltam. Byron és Misel a kanapén ültek és nevetgéltek. Úgy döntöttem, hogy meg kell tanulnom elfogadni a látványt. Lassan kisétáltam és Byron nevetése megszűnt. Egyenesen a fürdő felé vettem az irányt és még rájuk sem pillantottam. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót és a tükör elé sétáltam. Arcom teljesen kipírosodott, és szemem megdagadt a sok sírástól. Megmostam a fejem hideg vízzel, ami nagyon jól esett. Fogtam egy gumit a tükör alatti polcról és összekötöttem a hosszú, szőke hajam. Ekkor vettem észre egy mély sebet az arcom szélén. A vér ráalvadt, de még mindig serkent belőle pár csepp. A kezemmel lazán letöröltem, kezemet pedig a ruhámba. Pedig ez nem volt jellemző rám. Mindig is próbáltam elkerülni a piszkot, a sérüléseket és minden mást. De most csak simán belekentem a ruhámba. Kezdtem teljesen megváltozni. Kívülről-belülről. E miatt az istennős dolog miatt sokkal szebb lettem, amit nem is bántam. Megráztam a fejem és kicsit igazítottam még a kinézetemen, aztán kimentem. Miselt most nem láttam, de Byron egyenesen engem bámult. Felállt és felém indult. El akartam szaladni előle. Most nem akartam vele beszélni. De egyszer meg kell történnie, így hát ott maradtam.

-         Nora. Bízz bennem. – szólalt meg lassan. Egyenesen a szemembe bámult. Én álltam a pillantását. Ezek a gyönyörű szemek. Szinte elvarázsoltak. Egy hosszú percig meg sem bírtam szólalni.

-         Én… nincs semmi baj. Byron. – mosolyogtam rá bíztatóan. – Kérlek. – Byron még mindig halál komolyan nézett rám, amitől kicsit megijedtem.

Byron! – harsogtak valaki a másik szobából. – Megvan! – ezzel Misel kijött a saját hálószobájából és a kezében egy DVD tokkal. Szinte ugrálva jött oda hozzánk. Rápillantottam a fiúra, akinek arckifejezése rémült volt. Kikerültem és visszamentem a szobámba. Byron még utánam akart szólni, de nem tudta, hogy mit mondhatna. Azonnal rám tört a sírás. Nem! Erősnek kell lennem. Mostantól nincsenek érzelmek. Gondoltam és letöröltem a könnycseppeket