3. fejezet

3. fejezet

A kiöltözött bemondó még mondott pár sort és mellette megjelent a ballagási képem. Szemem tágra nyílt és lassan leültetem a kanapéra. Végignéztem, ahogy a tévében, a kamerák előtt, anyám elsírja magát apám vállán, aki erősen próbálta visszafojtani a könnyeit. Hangosan lélegeztem az egész műsor alatt. Mutatták még a rendőröket és a nyomozókutyákat, akik teljesen máshol kerestek. Nem is voltam még azon a környéken. Mikor vége lett a műsornak a távirányítóért nyúltam és kikapcsoltam. Byronra néztem vádlón, aki aggódva pillantott rám.

- Haza kell mennem. – álltam fel és úgy döntöttem, hogy Byron nem állíthat meg. Hisz nem tud.

- Nora. Kérlek!

- Nem! Látnom kell a szüleimet. Legalább… legalább had búcsúzzak el tőlük. – mondtam és az ajtó felé vettem az irányt, Byront hátrahagyva.

- Nora bántod őket ezzel! – szólt utánam mire visszamentem hozzá és a szemébe néztem.

- Láttad őket? Láttad a fájdalmat a szemükben? Hogy elvesztették a kislányukat? – hadartam és felemeltem a hangom. A könnyek újra megjelentem a szemem sarkán. Túl sokat sírok. Byron újra elkezdte. Érinthetővé akart válni.

- Hagyd abba! Azonnal hagyd abba! – kiabáltam rá. – Nincs szükségem rád! – Ezzel sírva fakadtam és berohantam a szobámba, majd hangosan becsaptam az ajtót, és levetettem magam a puha ágyra és csak sírtam. Csak sírtam hangosan órákig és az sem érdekelt, hogy meghallják. Órákig csak sírtam és a végén már belefájdult a fejem. Aztán álomba sírtam magam.

Hajnalban ébredtem. Kezdtem megbánni azt, amit Byron fejéhez vágtam. Nincs szükségem rád. – ismétlődött a saját hangom a fejemben. Arcon akartam csapni magam, hogy ilyet, mertem mondani a legjobb barátomnak, aki csak segíteni akart. Most azonnal meg akartam neki mondani, hogy bolond voltam és, hogy nem komolyan gondoltam De nem akartam felébreszteni. Hisz úgy is kifáradt… miattam. Csak azért árt magának, hogy érezhessen engem. Ezt én is megtenném érte. De nem akarom szenvedni, látni. Az rosszabb, mintha az én karom húznák végig a kést. Még pár percig feküdtem és bámultam a fehér plafont, de aztán meguntam. Óvatos felálltam és odabotorkáltam a kapcsolóig. Majd a halvány fény felgyulladt, de még így is sértette a szememet. Mikor hozzászoktam a világossághoz, lassan odasétáltam a könyvespolchoz és levettem a legszebb borítóút.  Visszamásztam az ágyra, jól betakartam magam és szemügyre vettem a könyvet. Halványrózsaszín borítóján és boldog pár csókolózott valami épület tetején. Feljebb fehér dőlt betűkkel rá volt írva, hogy ’ Madame’

Francia könyv volt és én alig pár szót tudtam ezen a nyelven. De legalább képes könyv volt. Ha a történetet nem is, a képeket megértem. Kinyitottam és az első kép, ami elémtárult egy fiatal szőke lány és egy fiatal barna srác csókolóznak. Elmosolyogtam a kép láttán. Majd tovább lapoztam párat és megjelent egy újabb. Ezen a szőke fiatal lány egy sötét szobában az ágya előtt ült és sírt. Utána gyorsan tovább lapoztam, hogy lássam a következőt. A képen esett az eső. A lány és a srác elmentek egymás mellett és nem akarták észrevenni a másikat. Szomorú. Majd tovább lapoztam. A következő képen a lány feküdt egy sikátorban. Szőke haja az esőtől a nyakához tapadt. Rettenetesen nézett ki. De nem ez volt a legrosszabb. A lány körül fényes vértócsa keletkezett. Szívéből pedig egy kés állt ki. Arcára ráfagyott a félelem. Gyorsan továbblapoztam. Láttam két felnőtt ember, akik sírva esnek térdre. A szülei. Majd lapoztam még párat, amin rendőrök keresték a lány gyilkosát. A következő , és az egyben legutolsó , képen azt a srácot tartóztatják le akivel még az elején boldogan és szerelmesen csókolózott. Eldobtam a könyvet, ami egy hangos puffanással földet ért.

-         Milyen könyv az ilyen? – suttogtam leginkább csak magamnak. Rápillantottam a karórámra. Hajnali hat óra. Akkor felkelek. Kinyitottam a ruhásszekrény és elővettem egy hosszú, vörös pólót és egy fekete nadrágot. Felöltöztem és kimentem, hogy megnézzem magam a fürdőszobába. Mikor kiléptem Eli éppen emelgetett valamit. Valami nagyot és széleset. Mikor jobban megfigyeltem rájöttem, hogy az a valami az a kanapé. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy észrevegyen és adjon valami magyarázatot. De ez rossz ötlet volt. Eli megijedt és leejtette a kanapét, ami egy óriási puffanassál földet ért. Az biztos, hogy felébresztett mindenkit, aki a környéken vett ki szobát.

-         Nora… - mondta meglepetten tágra nyílt szemekkel.

-         Ugye tudod, hogy magyarázattal tartozol? –mondtam óvatosan. Eli leszegte a fejét és sóhajtott. Felállította a kanapét, hogy normálisan álljon és mutatta, hogy üljek le. Így tettem. Eli lassan letelepedett mellém.

-         Szóval?–kérdeztem kíváncsian.

-         Szóval… ahogy láttad én is szörny, vagyok. De én nem olyan vagyok, mint a Mahk. Én Gesa vagyok. Az én fajtám a világon a legerősebb faj. Bármit meg tudunk mozdítani, bármit fel tudunk emelni. – Eli szemeibe néztem, ami most… sárgás volt? Eltűnt az a zöld szem, amit annyira szerettem. A fiú észrevette, hogy a szemeibe bámulok és folytatta: - Igen, a szemem. A hangulatomtól változik a színe. Mivel most megleptél, gondolom, olyan sárgás lehet. – nevette el magát. Aztán hallottunk valamit, ami a lágy szellőre emlékeztetett. Mindketten a hang irányába néztünk.

-         Mi volt ez? – jelent meg Byron és álmosan pislogott. Mikor meglátott minket együtt megállt és bámult ránk. Felálltam.

-         Eli ... edzett. – húztam el a szavakat. A fiú rá pillantott és kérdően nézett rá.

-         Majd elmagyarázom. – ásított. – Most megyek, ledőlök. – ezzel kivonult a szobából és magára csapta az ajtót.  Itt a pillanat.

-         Byron… - léptem közelebb hozzá. – Annyira sajnálom azokat, amiket a fejedhez vágtam. Nem komolyan mondtam. Csak az érzelmek… -folytattam volna, de a fiú közbeszólt.

-         Tudom. – mosolygott. – Hisz ők a családod. Akiknek hiányzol. És akik észrevesznek. – hajtotta le a fejét szomorúan. Megértettem a helyzetet. Közelebb léptem hozzá.

-         Hé. Ígérem neked, hogy a következő hetekben te is bent leszel a tévében eltűnt személyként. – mondtam neki lágyan. Feljebb emelte a fejét és rám pislantott és elmosolyodott.

***

A konyhaasztal mellet ültem, ami le volt borítva piros kockás terítővel. Néztem, ahogy Byron szórakozik. Vagyis szórakoztat.

- Figyelsz? – kérdezte viccesen. Gyorsan bólintottam. Erre a fiú felnézett a plafonra és lassan felemelkedett, míg nem elérte a plafon tetejét és eltűnt. Elnevettem rajta magam, de mikor már nem jött vissza gyorsan felálltam és a plafont bámultam.

- Ugye milyen jó? – szólalt meg valaki a hátam mögött. Gyorsan hátrapördültem. Talán túl gyorsan. Majdnem elestem. Byron állt előttem vigyorogva. Szívem hevesen vert. Szúrósan néztem rá. Majd előrelépett és elment mellettem. Hideg levegő a karomhoz csapódott és kirázott a hideg. Aztán elkezdett sétálni a fal felé, míg el nem tűnt benne, és a plafonon keresztül jött vissza. Nevettünk. Sokáig élveztük egymás táraságát. Eli elment valahova. Ha jól értettem vásárolni, vagy ilyesmi. Jó pár nap eltelt úgy, hogy nem történt semmi. Hosszú órákig beszélgettünk Byronnal és Elivel. Nevetgéltünk és kiveséztük életünk legfájdalmasabb dolgait. Kezdtem kételkedni a Mahk létezésében.

***

Szerencsére a fiúk sikeresen elfelejtették velem a családomat. Vagyis nem teljesen, de már nem jutnak eszembe annyira. Az értelmetlen viták. A szebb napok. De ennek mind véget ért. Legalábbis egy időre. Próbálok minél kevesebbet gondolni rájuk. Nem akarok fájdalmat okozni magamnak. De ha belegondolok, hogy mennyire aggódhatnak és félnek akkor… akkor mindig sírhatnékom van. De próbálom visszafolyatni.

    Ma is, mint minden nap, Byronnal a tévé előtt ettem meg a reggelimet. Aztán ismét megjelent az az öltönyös figura, aki az eltűnésemet jelentette be.

A hetekben még egy fiatal tűnt el nyomtalanul. Byron Hall tizenéves fiú, aki szórakozni ment, de nem tért haza. Édesanyja három nap múlva hívta kétségbeesetten a rendőröket. Állítása szerint a fiú sokszor kiszökött éjszakánként és eltűnt. A nyomozók még semmit sem találtak.

Ránéztem a fiúra, akinek egy óriási mosoly ült ki a szájára.

-         Megmondtam. – szólaltam meg vidáman. Byron felém fordult és egy ’ köszönöm ’ –öt formált a szájával. A műsor folytatódott. Byron anyja sírva borult a földre a gyermekét akarva. A fiú arcáról azonnal eltűnt a mosoly, és aggódás váltotta fel. Végignézte, ahogyan az édesanyja ő érte könyörög.

-         Látnom kell őt. – pattant fel és az ajtó felé vette az irányt.

-         Mi? Byron! Állj meg! – siettem utána.

-         Most már tudom, hogy mit éreztél. Sajnálom. Látogassuk meg a szüleinket. Magyarázzuk el nekik a helyzetet. Mondjuk meg nekik, hogy viszont látnak minket és, hogy ne aggódjanak.

-         És mi lesz a Mahkal? Ha követ minket és bántja őket. –hadonásztam a kezemmel.

-         Figyelj – lépett előre. – a Mahk már napok óta nem jelentkezett. Nem most fog feltűnni. Bízz bennem. – szeme megcsillant a könnyektől. Próbálta őket visszafolyatni.

-         Nem hittem volna, hogy egyszer én foglak erről lebeszélni, de… - és ekkor belegondoltam. – Igazad van. Gyerünk!