10. fejezet

10. fejezet

A gyakorlás

-         Teljesen olyan volt, mint ahogy Misel leírta. – pillantottam a lányra, aki kíváncsian hallgatta az álmomat. – És… és valamilyen narancssárga gömböt lőttem a szörnyre. A… a tenyeremből. – mondtam és hitetlenkedve bámultam a kezeimet.

-         Nem lehet véletlen. – szólalt meg a lány mire Eli bólintott. Kérdőn néztem rájuk. – Eli nem mondta el, ugye? – nézett rám, majd elmosolyodott és kiugrottak tökéletesen fehér fogai.

-         Mit is? – pillantottam a fiúra, aki elfordította a fejét.

-         Most, hogy Sash vagy… vagyis nem ember… természetes, hogy vannak képességeid. Olyan vagy, mint egy boszorkány. Hihetetlen erőd van. Játszhatsz a természettel, az emberekkel… bármivel. – mondta és próbálta leplezni az irigységét. – Szinte bármit megtehetsz. Eli csak azért nem mondta el, mert félt, hogy visszaélnél vele. – pillantott a fiúra viccesen.

-         Ilyenek képzelsz? – kérdeztem tőle nevetve. Majd mindannyian nevetésbe törtünk ki. Majd egy fuvallatott hallottunk. Arcomról lefagyott a mosoly és gyorsan az asztalra néztem, ahol ültünk.

-         Gyere, csatlakozz. – intett oda Misel Byronnak. A fiú megállt az asztal másik oldalán és engem bámult. Féltem ránézni. Inkább csak bámultam az ujjaimat. Eli és Misel nevetgéltek, beszélgettek. Ez idő alatt Byron csak bámult engem. Nem szólalt meg, nem mozdult meg… csak bámult. Nem bírtam. A tekintete lyukat fúrt a testembe. Gyorsan felálltam és Byronra néztem.

-         Bocsássatok meg! – mondtam miközben Byron óriási szemeibe bámultam. Fél másodpercig még ott álltam, majd elindultam a szobámba. Éreztem, ahogy a fiú tekintete a hátamba fúródik. Gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót és vettem egy mély levegőt.

-         Hogy történhetett ez? –mondtam magamnak.

***

Elial az erdőben voltunk. Azt mondta, hogy edzenem kell magam. Mármint az erőmet. Először azt a gömböt gyakoroltuk, amit az álmomban láttam. Byron nézte, ahogyan gyakorolom. Eli szerint több szem többet lát. De ettől csak még idegesebb lettem.

-         Készen állsz? – szólalt meg Eli. Bólintottam. – Csináld pontosan ugyan azt, amit álmodban. – így tettem. Kezeimet szorosan egymáshoz szorítottam, és koncentrálni próbáltam. Majd a kezemet ráirányítottam arra a szalmabábúra, amit Eli szerzett valahonnan. Semmi. Csalódottan leengedtem a kezem, és a fiúra néztem.

-         Próbáld újra. – bíztatott. Kezemet újra összeérintettem, és próbáltam még szorosabban egymáshoz nyomni őket. Szememet becsuktam és csak arra a narancssárga fénygömbre gondoltam. Éreztem, hogy valamicske erő izzik a két tenyerem között, de az olyan apró és gyenge volt, hogy növelni akartam. Majd amikor már elég nagynak éreztem, újra a szalmabábú felé irányítottam a kezemet. Semmi. A képzeletem játszik velem.

-         Miért nem sikerül? Az álmomban olyan könnyűnek látszott. – húztam el a szám.

-         Mert még sokat kell gyakorolnod. És nem csak ezt. Több száz képességed van még, amikről nem tudsz. A legtöbbet nem is tudod előhozni. Valamelyiket pedig csak kirázod. Hidj magadban és sikerülni fog. – bólintottam és becsuktam a szemem. Vettem egy mély levegőt és újra magam elé képzeltem a fénygömböt. Elképzeltem, ahogy a narancssárga és a citromsárga táncot lejtenek a gömb közepében. Összeérintettem a kezemet. Egyre szorosabban nyomtam őket egymáshoz. Újra a tenyeremben éreztem az apró fénygömböt, de ez nem volt elég. Próbáltam minél nagyobbra növelni az elmémben. Éreztem, hogy nő, de még ez sem volt megfelelő. A tenyerem szinte égett, szememet csukva tartottam, de nem bírtam sokáig. Szemem felpattant, kezemet pedig újra kinyújtotta a szalmabábú felé. Egy aprócska, biliárdgolyó nagyságú, narancssárgás gömb repült ki a kezemből. A szalmabábút nem érte el, két méterrel előttem ért földet, majd eltűnt. Nem az a nagy gömb volt, amit az álmomban láttam, de mégis boldogsággal töltött el, hogy legalább ennyi sikerült. Óriási vigyorral Elira néztem, aki elismerően mosolygott.

-         Haladunk. – mondta halkan.