2012. március 24., szombat

Búcsúzás

Hát eljött a könyv vége. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, és büszke vagyok rá,hisz ez az első könyvem, amit befejeztem! :) Nagyon megszerettem a szereplőket, és azokat akik véleményezték a könyvemet, és szavaztak rá.:) Biztos vagyok benne, hogy még írni fogok ilyen jellegű "könyveket", és remélem, hogy egyszer a magamnál tudhatom könyv formájában is! :) Persze lehet még szavazni, és véleményezni, hisz minden nap feljövök megnézni, hogy milyen változások történtek :) Nagyon köszönöm mindenkinek aki kitartott, és végigolvasta :) Remélem hamarosan találkozunk egy másik könyvemnél. Sziasztok! :)

24. fejezet

24. fejezet
És boldogan éltek, amíg... 

Misel autójában voltunk. Már két órája utaztunk, csendben, az ismeretlen környéken, de még mindig nem jutottunk haza. Misel az útra figyelt, Jamie pedig kifelé bámult az ablakon, elmerülve a gondolataival. Byron pedig, amikor senki nem figyelt, néha-néha rám kacsintott, amitől szívem hevesen ugrott egyet. Egész úton csak a csókra gondoltam, így nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.  Újabb két óra múlva hazatértünk. Byron egyenesen az anyához ment a kórházba, aki már egyre jobban van, szerencsére. Én pedig lefagytam az előtt az ismerős vörös ajtó előtt. Több hónapra eltűntem. Nem tudom, mit mondhatnék nekik. Majd talán eszembe jut valami. Ebben reménykedtem. Felemeltem a kezem és bekopogtam. Ezzel kezdődött el minden. Az egész családom otthon volt. Istenem, mennyit változtak. A kis Liz egyre nagyobb és szebb lett, ahogyan Michael is.
Leültettek a kanapéra, megöleltek, megpusziltak, és szerencsére nem voltak mérgesek. Csak örültek, hogy látnak. Több kérdést is rám zúdítottak, amikre az volt a válaszom, hogy majd elmondom, csak had pihenjek. Megértették. Anya főzött nekem egy csésze meleg teát. Az évek során egyre kevesebbet kérdezték, hogy hol voltam. Vagy, hogy kivel voltam és mit csináltam. Ezekre mindig más választ adtam, így feladták. Misel munkát talált a városban: elvállalta, hogy egy másik iskolában legyen történelem tanár, de mikor a miénk szabadnapot vesz ki, ő helyettesíti. Persze a rendőrök felzavarták a vizet, de Misel elintézte nekem. Máig sem tudom hogyan, és nem is akarja elárulni. De nem érdekelt. A lényeg, hogy nyugalom van. És Shepard… soha többé nem láttam. Nem tudom, hogy mi lett vele, de nem is érdekelt. Az iskolában is sokat kérdezősködtek, és mindenkinek más-más történetet meséltünk el. Néhányan nem hittek nekünk, de nem érdekelt a véleményük. Jamie nagyon csöndes volt még hónapokig. Mély depresszióba esett, amiből próbáltam kirántani, Minden nap átmentünk egymáshoz, hogy ügyeljünk egymásra. Szerencsére Jamie nem az „érvagdosós” típusba tartozott, így nem tett kárt magában. Két évig telt, amíg túllépett Elion. Sokszor kijártunk a sírjához. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy Eli már azon a helyen van, ahol összegyűlnek a természetfelettiek lelkei, és az örökkévalóságig ott szállnak, egy más mellett. Már alig várom, hogy újra találkozzunk, Eli Handerson. 


VÉGE

2012. március 22., csütörtök

23. fejezet

23. fejezet
Bosszú


Byron szerint vége. Vége a borzalomnak és újra normális áletet élhetünk. Akartam neki hinni ... de nem ment. Éreztem, hogy történni fog valami. Nem is tudom... ez olyasmi,mint a hatodik érzék. De remélem, hogy téved. Próbáltam elhessegtetni ezt a gondolatot és örülni annak, hogy vége. Jamiet viszont ez nem vígasztalta. Most volt elősször szerelmes, igazán. És ,nekem köszönhetően, Eli meghalt. A lányt ismerve a szakítás után, hazamegy, megtömi magát csokival, és szerelmes filmeket néz.De ez most más volt. Jamiet sosem értették meg igazán a fiúk, és sosem a kapcsolatot keresték benne. És akkor jött Eli aki elfogadta annak amilyen, .és Jamie szint úgy. Borzalmasan éreztem magam. Többször is rámjött a sírás, de mindig visszafolytottam könnyeimet. Van benne gyakorlatom. Misel megírgérte, hogy haza visz, és ajándékba adott pár ruhadarabot, amik nagyon tetszettek nekem. Ő is nagyon csöndes volt egész nap. Érthető. Csak Byron szólt hozzám rendszeresen. Mondogatta, hogy nem az én hibám, minden rendben lesz, hamarosan haza térhetünk. Valamivel ez is megnyugtatott, de a bűntudat nem akart távozni. Misel azt mondta, hogy az erdőben van egy régi terepjárója, amit harminc évell ezelőtt hagyta ott. Nem volt rá szüksége. Elindultunk. Még egyszer utoljára visszanéztem a sziklára, az ott hagyott szalmabábúra, amin gyakoroltunk. Vettem egy mély levegőt, és utánnuk mentem. Mindenki csödes volt. Csak a lélegzet vételüket hallottam, meg még pár állatot, ahogy a bokrokban fészkelődik és a madarakat, ahogyan csiripelnek. Mindenki a lábát bámulta. A csend már kezdett kínossá válni, mikor erősen fújni kezdett a szél. Hirtelen megijedtem, de aztán eszembe jutott,hogy a Mahk meghalt. Megnyugtattam magam, majd sétáltam tovább, de a következő pillanatban morgás hallatszott mögöttem. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy majdnem hátraestem. Láttam a még nagyobb, még vérszomjasabb és még bosszúállóbb szörnyet előttem. Szájából fehér hab hullott a poros földre, és vicsorgott. Féktelen káromkodásba kezdtem. Csak álltunk,feszülten, mikor a Mahk közeledni kezdett. Mindenki futni kezdett, de én maradtam. Csak bámultam a szörnyet, akinek halottnak kéne lennie.
- Nora!!- kiabáltam utánnam Byron, de nem érdekelt. Most bizonyíthatom, hogy mennyire sajnálom Eli halálát. Meg fogom ölni. A szörny csak közelített, egyre gyorsabban. Szinte farkasszemet néztünk egymással. Gyorsan felkaptam egy botot és felé írányítottam. Futást hallottam a hátam mögött.
- Őrült vagy! - súgta Byron közvetlenül a fülembe.
- Segítesz? -néztem még mindig a vicsorgó szörnyet. Byron bólintott. Bár nem tudtam, hogy hogy segíthetne. Csak magának árt, ha érinthetővé válik. De bíztam benne. Vettem egy mély levegőt, és mikor a szörny már csak karnyújtásnyíra volt beleszúrtam a hegyes botot. Egyenesen a nyakába, amiből spriccelt a vér, és beterítette az arcomat. Könnyedén letöröltem, majd kihúztam belőle. A szörny még hangosabban felmordult, de meg sem kottyant neki. Nem ijedtem meg. Megszorítottam a botot és újra beleszúrtam a nyakába, mire nagyon mérges lett. Felmordult, és a hab a szájában rozsaszínné vált. Szeme szinte égett a dühtől és lecsapott. Nagy erővel neki repültem egy fának, és félig eszméletlenül értem földet. Byron aggódva pillantott rám, majd futni kezdett valamerre. Becsuktam a szeme, erőt merítettem, majd felálltam. Elvesztettem az egyensúlyósomat, így nekdöltem a fának. Lassan kinyítottam a szeme és láttam ahogy a fiú próbálja elcsalni tőlem a szörnyet. Ekkor valami belehasított a vállamba,amitől felsíkoltottam. Felrepedt a polóm a becsapódástól, és a fa egy hosszú,véres csíkot hagyott a hátamon,amiből szivárgott a vér. Felnyögtem, majd rendesen felálltam. Segítenem kell Byronon. Összeérintettem a kezemet és erősem koncentráltam. Nem történt semmi. Megráztam kezeimet, vettem egy mély levegőt, majd újra próbáltam. Ekkor már sikerült. Kezem izott a tűztől, amit a fénygömb okozott, de nem volt elég ennyi. Meg kellett ölnöm. Kezeim szinte lángoltak, és most jobban fájt, mint bármikor.  Beleharaptam az ajkamba, és koncentráltam. Majd mikor felcsapott egy aprócska szikla, gyorsan a Mahk felé írányítottam, aki éppen készült lecsapni a fiúra. A sárgafénygömb egyenesen a Mahkba ütközött, de csak egy apró kis sérülést sikerült ejtenem rajta. Szitkozódni kezdtem, majd újra próbáltam, de most próbáltam, a kinzó fájdalom ellenére, még nagyobb és meg erősebb fénygömböt teremteni. Előreléptem párat, és mikor már úgy éreztem, hogy a tűz szétmarja a kezemet, újra megpróbáltam megölni a szörnyet. Most valamivel nagyobb sérülést csináltam, amiből kiserkent a vér, de nem volt elég. A szörny ott hagyta Byront, aki csak ingerelte a szörnyet, és felém tarott. Látván,hogy a fénygömb nem ér semmit, felkaptam a értől nedves botot. Zihálva néztem ahogy a szörny egyre gyorsabban közelít felém, és a halálomra pályázik. Nem fogom megadni neki azt az örömöt. Gúnyosan rámosolyodtam, mire az még gyorsabban repült felém. Mikor ott volt majdnem előttem, megszorítottam a fa darabot, beleszúrtam a fénygömb által okozta seben, és felhasítottam az egész sebet. A következő pillanatban már egy mély vértócsában álltam, és még mindig szorítottam a botot. A Mahk próbált menekülni, de sakkban tartottam. De hirtelen felmordult és fellökött. Pont a vértócsa közepébe estem, a hajam és a ruhám vértől csillogott. Egy árny került felém. Felpattant a szemem. Felettem a habzó szájú,bosszúszomjas,dühös szörny vicsorgott rám. Sikítani akartam, de nem tudtam. Küzdöttem volna, de nem volt értelme. Most fogok meghalni. Biztos voltam benne. Becsuktam a szemem és vártam a kínhalált, de ehelyett újra éreztem a napot a bőrömön. Kinyítottam a szememet. A Mahk eltűnt, de még mindig hallottam a morgását oldalról. Elfordítottam a fejem. A szörny vérben fetrengett a földön, morgott, és vörös hab csöpögött a szájából. Felpattantam és hátranéztem. Misel és Jamie ott álltak. Jamie jóval a lány háta mögött állt, és figyelte az eseményeket. Most vettem észre, hogy valamilyen ezüst kés áll ki a szörny mellkasából. Odasiettem hozzájuk.
- Jól vagy? - zihálta Misel. Bólintottam. Ekkor ért Byron mellénk.
- Meg hal? - kérdezte.
- Talán. De biztosra kell mennünk. - ezzel Misel elindult a ziháló szörny felé,kihúzta a kardot a mellkasából, és egyenesen abba a hosszú sebbe szúrta bele, ezzel felsértve belső szerveit. A lány nagy nehezen kihúzta. A szörny szíve még pár másodpercig ott dobott a lány kardján, de aztán megállt. Örökre. Mikor Misel odajött mellénk, észrevettem, hogy valami más is volt a kardon. Egy másik smaragdnyaklán lógott rajta.
- Ő egy másik szörny volt. Aki bosszút akart állni. - mondta és a véres kardot nézte,rajta a szívvel és a nyaklánccal.
- Mindegyikbe van ilyen? - utaltam a nyakláncra, és nevettem.
- Ez olyan motor. AMi nélkül nem élhetnének. Mint nekünk a szívünk. - mondta, és eltette a véres nyakláncot, majd rán mosolygott.- Menjünk haza!
- Öö .. Byron. - kedztem. - Beszélhetnénk? - kérdeztem óvatosan.
-Persze. - mosolygott.- Majd ott találkozunk. - intett a lányoknak, de nem voltam benne biztos, hogy a fiú tudja az utat. Misel elindult, utánna Jamie. Pár másodperc múlva egyedül maradtunk a fák között.
- Szóval... nem tudom te, hogy vagy vele ... de szerintem az embereknek otthon gyorsan fel fog tűnni, hogy szellem vagy. - belenéztem, nagy, barna szemeibe. Nem láttam benne aggodalmat e miatt. Csak boldogságot.
- Elintézzük. - mondta könnyedén.
- De hogyan? Ezt nem lehet. - mondtam zaklatottan.
- Nyugi.- lépett előre a fiú. A szemembe nézett egy darabig, de utánna a nyakamban logó nyakláncot bámulta. - Ezt hol szerezted?
- Az elöző testből. - kiváncsian figyeltem, ahogyan a fiú megbűvölten nézi a követ, és kinyúl érte. Összeráncoltam a homlokomat. Nem értettem a fiú célját. Hátrahajtottam a fejemet, és vártam, hogy történjen valami. Hirtelen a nyaklánc megfeszült a nyakamon. Tágra nyílt szemmekkel Byronra néztem, aki leengedte a kezét. Gyorsan kibújtattam a fejem, a nyakláncból. Byron kinyújtotta a fejét. Azt hittem, hogy a lánc átmegy a kezén, de nem ez történt. Byron megfogta a nyakláncot. Megfogta. A fiú gyorsan felvette, és megpróbált hozzámérni. A kezem után nyúlt. Éreztem meleg kezét az enyémet, és odapilantottam. Nem hittem a szememnek. Nevetni kezdtem, majd Byronra néztem. Szélesen elmosolyodott majd rám pillantott. Közelebb lépett hozzám. Arcunk pár centiméterre volt egymástól. Szívem a torkomban dobogott, és vágyakozóan pillantottam rá. Pár másodperc múlva becsuktam a szemem és vártam, hogy történjen valami. A következő pillanatban ajkaink összeértek. Kicsit megijedtem, de csodás érzés volt. Nyelvünk vad táncba kezdett, és Byron még erősebben szorított magához. Mohón beletúrtam a hajába, és Byron a derekamat simogatta. Szerelmesen magamhoz öleltem. Életem egyik legszeb pillanata. Több ideig voltunk ott egymás karjaiban. Misel és Jamie vártak minket. De nem érdekelt. Belefeldkeztem a csókba. A valóság eltűnt és csak mi ketten voltunk ott, az erdő közepén, és ezzel Byron valóra váltotta a legvadabb álmaimat. 

2012. március 21., szerda

22. fejezet

22. fejezet
Tragédia


Gyorsan hátrapördültünk. Shepard egyenesen Eli felé tarotta a fegyvert. A Mahk vérében csillogó fiú fel sem fogta, mikor eldördült a pisztoly. Láttam ahogy a golyó átszeli a levegőt, és a fiú felé tartott. Senki sem állíthatta meg. Jamiere pillantottam, aki Elit nézte.
- NE !! - sikította, amikor Eli szívébe belecsapott a végzetes golyó. A fiú órdított, majd hátraesett. Éreztem, hogy pár vércsepp borítja be az arcomat. A következő pillanatban Eli mellett térdeltem. A golyó felszakította a bőrt és a húst. Láttam ahogy a szíve dobog,de egyre lassabban. Egy normális ember már meghalt volna. De ő nem volt normális. Ahogyan egyikünk sem. Kétségeesetten néztem rá. Szeme most fekete volt, tele fájdalommal és gyötrelemmel. Fehér polóját mindenhol csillogó vér borította. Gyorsan levettem a pulóveremet és a sebhez szorítottam. Megszorítottam a kezét. Könnybe lábadt a szemem, ahogyan a haldokló fiút néztem. Anthonyra pillantottam. Értetlenül nézett engem. 
- Tűnés! - ordítottam. Alig láttam láttam már a könnyektől. 
- De ...
- Azonnal! - a fiú elrakta a fegyvert, majd eltűnt az erdőben. Elira pillantottam,aki engem fürkészett. 
- Eli ... - szipogtam. 
- Sajnálom. - nyőgte. - Hogy... megszegtem az... ígéretemet. - eszembe jutott amit mondott. "Túl fogjuk élni. Mindannyian. Ígérem. " Nem tudtam mit mondani. Csak szorítottam a sebet, a másik kezemmel pedig a kezét, és sírtam.Jamie letérdelt Eli mellé és kétségbeesetten, könnyes szemmel nézte ahogy szerelme haldoklik. 
- Ne hagyj itt. Maradj itt velem. - suttogta a lány és a fiú kezét szorongatta. Eli rápillantott szerelmére. Nem tudta, hogy hogyan nyugtassa meg. Egy apró mosolyt erőltetett az arcára, mire Jamie is elmosolyodott. Sírt és szörnyű volt így látni. Eli szájáből előbuggyant a vörös vér.Ekkor már biztos voltam benne, hogy meg fog halni.Jamie zokogott. Eli mondani akart neki valamit,utoljára, de nem bírt. Eddig küzdött, harcolt az életbenmaradásért, de most ... feladta. Nem akart tovább szenvedni. Szíve dobbant még egy utolsó, mielőtt örökre leállt. 
- Eli. - szolóngatta Jamie. - ELI! NE! - zokogta. Elengedtem a fiú kezét, és a teste mellé tettem. Gyorsan felálltam, és a lányhoz siettem. Legugoltam mellé és megöleltem. Éreztem ahogy az egész teste remeg a sírástól. Próbáltam visszafolytani, de legördült egy könnycsepp.  Felálltunk. Jamie a vállamra hajtotta a fejét. 
- Tudta mit vállal. - próbáltam megnyugtatni, de hiába. Egyre jobban sírt. Az élettelen testre meredtem. Eli arca máris falfehérré változott, szeme nyitva volt és az eget bámulta. Elkaptam a fejem.Nem bírtam nézni. Majd átrázott valami hideg levegő. 
- Mi történt? - szólalt meg mögöttem Byron. Elengedtem Jamiet, aki a földre borult, és fiúra pillantottam.
- Eli ... - kezdtem volna, de a holttestre pillantottam és sírásba törtem ki. Byron magához húzott és nyugtatni próbált. Több ideig ölelt, mint bármikor. Fájt neki, nagyon fájt, de kibírta. 
- Ti jól vagytok? - sziszegte. Bólintottam. 
- Mi a ...?- hallottam Miselt. - Ne,ne,ne,ne,ne,ne. Elengedtem Byront és a lányhoz léptem. Leborult Eli mellé és a kezébe temedte az arcát. Sírt. Vettem egy mély levegőt, majd a napra néztem. Eli miattam halt meg. Az én hibám. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak. 


***
Még az nap eltemettük Elit. A szikla melett ástunk neki egy sírt. Misel csinált neki egy fa keresztet, amire azt írta,hogy: 
"Eli Handerson. 1798-2012.Nem felejtünk. Köszönünk mindent. " 
Tényleg hálás voltam neki.  Mindenért. Hogy megmentett minket, hogy vigyázott ránk, kiállt mellettünk, és a barátságáért.A temetsen Jamie majdnem összeroppant. Csak sírt a vállamon. Misel elég jól bírta, pedig több, mint száz éve a legjobb barátok voltak. Tanították és segítették egymást. Byron a háta mögött összekulcsolt kézzel állt, megfeszülve, az eget bámulva. És én ... nem tudom ,mit éreztem. Eli nélkül hirtelen olyan egyedül és sérthetően éreztem magam. Nem tudom, hogy hogyan tovább. Eli az a személy, akinek az életemet köszönhetem. Ha ő nem lenne, rég halott lennék. És most meghalt. Végleg. Byron szerint Eliból nem lehet szellem. Ő Gesa, és így ha meghal, akkor sem válik azzá.  Szörnyű érzés volt. És Shepard ... ha megtalálom azt a férget, kinyírom. Biztos azt hitte, hogy Eli meg akart minket támadni. De pont ellenkezőleg. Meg mentett minket. Alig vártam, hogy végre hazatérjek, újra normális legyek és elfelejtsem ezt az egészet. De tudtam, hogy ez lehetetlen.  Ha hazatérek kérdésekkel fognak bombázni. Nincs szükségem rájuk. Ki kell találnom valamit. Valami hihető történetet. De semmi nem jutott eszembe. Jamie álomba sírta magát a kanapén. Végig vele voltam. Néztem ahogyan alszik. Minden lélegzete olyan békés volt. Byron nem kérdezgetett Eli haláláról, és ezért hálás voltam neki. Misel egész nap ki sem jött a szobájából. Bementem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe. Szőke hajam, most egy szénaboglyához hasonlított. Zöld szemem kifakult, és nem találtam benne életerőt. A szám felhasadt, arcomat vágások és alvadt vér borította. Megnyítottam a csapot, és a tenyerembe eresztettem a vizet. Megmostam az arcom, megfésülködtem. Ekkor már elviselhetően néztem ki. A régi Nora már végleg eltűnt. De nem is bántam. Erősebb és bátrabb lettem. Felnevettem. De ez a nevetés tele volt gyötrelemmel és fájdalommal. Sosem felejtelek ... Eli Handerson. 

2012. március 15., csütörtök

21. fejezet

21. fejezet
Siker



A fiú nem úgy reagált, mint ahogy vártam volna. A földön feküdt, én pedig lenyomtam a kicsavart kezét a földre, de csak mosolygott. Egyenesen a szemébe néztem. Meg akartam szólali,de nem tudtam. 
- Meg tudod magad védeni. Ez tetszik. - szólalt meg.
- Mit keresel itt? - sziszegtem.
- Nem hagytál aludni este. - mondta. - És még be sem mutatkoztam. Anthony Shepard. Örvendek. - mosolygott. Gyorsan felálltam, és leporoltam magamról a piszkot.
- Mit keres itt valójában? - fordultam meg. 
- Téged. - a következő pillanatban előttem volt. Fél fejjel magasabb volt nálam. Arcunk csak pár centiméterre volt egymástól. Világosbarna haja szétszórtan lógott le a homlokára, kék szeme huncutul megcsillant. 
- Itt vagyok. - suttogtam. Pár hosszú másodpercig egymás szemébe bámultunk. A világért sem néztem volna másfelé. Azt reméltem ez a pillanat örökké fog tartani. De sajnos hátralépett és elűnt a varázs. - Mi vagy te, Nora? 
- Tűnj innen, Shepard. - mondtam, majd megfurdultam és hazafelé vettem az írányt,de a következő pillanatban a fiú elémlépett.
- Komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan mondtam. - mondtam szárazon, és kikerültem. Anthony megragadta a kezemet és magához húzott. Arcunk most közelebb volt egymáshoz, mint bármikor. Én a szemét néztem, ő pedig az ajkamat. Tökéletes pillanat. De aztán beugrott nekem Byron arca, és egy kicsit elhúzodtam. Beugrott az amikor hat éves voltam és örök szerelmet fogadtam neki magamban. Az évek során ezt a fogadalmat nem szegtem meg. Sok ember furcsának tarott, hogy még egy barátom sem volt. De én ezt inkább szerelemnek hívnám. Örök szerelemnek. De sajnos ez egyoldalú. Szükségem volt rá, hogy tudjam, valaki érez úgy is írántam, hogy nem csak egy barát vagyok. És most itt van ő. Ő aki tökéletes, titokzatos, helyes. Megbabonáz és rabul ejt. Érezteti velem, hogy több is lehetek,mint egy barát. Ott voltunk. Az erdő közepén. Ketten a sötétben. Igaz, hogy csak a nevét tudom, de mégis úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Ez az érzés megmagyarázhatatlan. Megmagyarázhatatlanul csodálatos. De ha most elcsattan ez a csók, utánna mi lesz? Lesz ami lesz. Most élvezem ezt a pillanatot. 
- Hihetetlen vagy. - suttogta. - Ismerni akarlak. - becsuktam a szememet. Ajkam már égett, és a fiú csókjára vágyott,amit még nem adott meg. Éreztem teste melegét, éreztem a lassú lélegzetvételeit. Majd ajkaink összeértek. Nyelveink őrült és vad táncba kezdtek. Beletúrtam a fiú hajába,mire ő egyre szorosabban ölelte a csípőmet. Ő is élvezte a pillanatot, úgy ahogy én. Vadul és szenvedélyesen mozgott a nyelve az enyém körül. Majd simogatni kezdte az arcomat és elhúzodott, de szemünk még mindig csukva volt. Ziháltunk az élvezettől, és szinte egyszerre nyitottuk ki a szemünket. Az ővé most sokkal nagyobbnak és szebbnek tűnt, mint addig. Majd csábosan elmosolyodott. Én sem bírtam ki. 
- Most pedig tűnj innen, Shepard. - suttogtam. A fiú vetett rám egy féloldalas mosolyt és még utoljára egy csókot lehet az ajkamra. Majd eltűnt. Vettem egy mély levegőt, majd elinultam. A csókon járt az eszem. Csodálatos volt. Szenvedélyes. Az úton még sóhajtottam párat és kuncogni kezdtem. Mint a filmekben. Egy buta, szerelmes kislány. De én Byront szeretem. De az a csók megváltoztatott. Abban a pillanatban mikor ajkunk összeért, Byron nem volt sehol. Nem láttam az arcát lebegni előttem. Nem volt semmi bűntudatom a csókot illetően. Talán kezdek túl lépni rajta. És ez ... jó. Gondolom. A képzelgéseimből egy erős szél szakított ki, mely megcsapta arcomat. Csak reménykedni tudtam ... de hiába. A Mank újra megjelent felettem. A sötétben csak a körvonalatait láttam. Úgy látszik, hogy a látásom nem mindig tökéletes.
- Már megint itt vagy? - mondtam panaszosan, majd futni kezdtem, de a Mahk könnyűszerrel utolért. Csak futottam ahogyan bírtam, vissza Eliékez. Rohantam, mint addig soha. Hisz az életem volt a tét. Sikítani akartam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Használtam volna az erőmet, ha nem lettem volna benne biztos, hogy csak egy apró szikrát sikerül kipréselnem. A Mahk egyre közelebb jött hozzám, és egyre hangosabban morgott. Ilyen félelmetesnek még nem láttam. Hátrapillantottam. Ekkor már a szívem a torkomban dobogott. De a látvány miatt most ugrott egyett. Egészen közelről láttam üveges szemét, a lila és óriási szemét. Kinyította a hatalmas száját, hogy végezzen velem. Csak két foga volt. Két metsző foga. Tűhegyesek. Az adrelalin szétjárta a testemet, és átvette az írányítást az agyam felett. Megálltam és gyorsan lehajoltam egy ököl méretű kőért és egyenesen az óriási szájába dobtam. Pont az történt, mint amiben reménykedtem. A szörny fulldokolni kezdett, és a lábaival csapkodott. Időt nyertem. Újból futásnak eredtem. Pontosan emlékeztem, hogy hol hagytam Eliéket egy órával ezelőtt. Kábé még egy kilóméterre voltak. Az úton feltűntek az ismerős fák és bokrok, mik azt mutatták, hogy jó írányba megyek. A föld hullámzott a lábam alatt, és néha lelasítottak a földből kiálló növények. Még mindig hallottam magam mögött a szörnyeteg halálos morgását. Az egész környék tőle zengett. Fél kilóméter. Már majdnem ott voltam. Szinte hallottam őket. Vagyis... hallottam őket. Beszélgettek,nevetgéltek. Még nem tudják, hogy most egy sokkal dühösebb szörnyel van dolgunk. Pár perc múlva megláttam őket. Jamie egy fának dőlt, Eli pedig gyengéden csokólta.
- Mahk! - sikítottam. Mindketten ijedten felkapták a fejüket. A következő pillanatban megjelent a hörgő,bosszúszomjas barátunk. Jamie hátrahökkölt, Eli pedig védelmezően elélépett és résnyire szűkítette a szemét. Támadni készült. Odarohantam Jamie mellé, és magamhoz öleltem úgy, hogy ne lásson semmit. Elit néztem. Láttam ahogyan felugrik, hihetetlen magassába, és a Mahkra érkezett. Egy hegyes bot volt a kezében, de bárhogy is próbáltam, nem tudta megszúrni. A szörnyeteg nagyokat morogott, majd ledobta magáról a fiút, aki egy fának csapódott. Jamie most még erősebben szorított magához. Eli feltápászkodótt és újra elindult. Felkapta a botot, majd nekilendítette a szörnynek. A bot átszelte a levegőt és belecsapódott a Mahk torkába. Hörögni és fulladozni kezdett.  Ostoba táncot járt a levegőben, csapkodott lábaival, és üvegszemei most sokkal nagyobban voltak, mint eddig. Neki csapodótt pár fának, de mindig felállt. Kezdtem azt hinni, hogy ez az izé halhatatlan. Jamie most elöszőr felpillantott, és akkor is Elit bámulta. Felszakadt a fehér polója, a kezén egy óriási vágás volt és a homlokából kiserkent a vér, ami egyenesen lefolyt az arcáról, egészen az álláig, majd foltot hagyva maga után a poros földön. Majd a szörnyre pillantott, aki még mindig égi táncot járt és fulldokolt. Nagyon megijedt és éreztem ahogy beleremeg. Csinálnom kelett valamit.
- Maradj itt! Meg ne mozdulj! - elengedtem és a szemébe néztem. - Érted? 
Jamie bológatott és hátralépett. Odalépetem Eli mellé és ránéztem, ő pedig bizakodóan nézett rám. Összeszorítottam a tenyeremet és már rögtö éreztem a fénygömböt a kezemben. Izott és parázslott. Égetett. De kibírtam és továbn növeltem. Mikor azt hittem, hogy elég lesz, a kezemet a Mahk felé irányítottam. Bowling labda nagyságú, sárga fénygömb repült egyenesen a szörny felé. Tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy a fénygömb eltalálja az életemet felborító szörnyet, megsebzi aztán megöli. A gömb egyenesen a  Mahk szívébe hatolt, ami felrobbant, mint egy kissebb bomba, vértócsákat hagyva maga után. A szörny élettelen teste pont Eli előtt ért földet, mire az egész fiú a Mahk vérében csillogott a holdfényben. A boldogságtól sírni tudtam volna. Meghalt. Megöltem. Vége van. Halványan elmosolyodtam, de nem bírtam ki. Szélesen Elira vigyorogtam. A fiú gyorsan vette a levegőt, majd nevetni kezdett. Gyorsan odalépett hozzám és szorosan megölelt, majd elengedett és szerelmesen magához húzta Jamiet és vadul megcsókolta. Boldogan sikítottam egyet, majd a Mahkra néztem. Belei kifolytak a zöld fűre. Észrevettem valami csillogót benne. Odaléptem majd lehajultam. Már most éreztem rajta a rothadás és a belek szagát. Ott  volt az a zöld smarad amiről Misel beszélt. Óvatosan megfogtam, majd felemeltem. A nyaklánc megcsillant a holdfényben, és a smaradban láttam a véres és sebhelyes arcomat. Felvettem a láncot, és a rajta maradt vér bepiszkitótta a világoskék pulóveremet, de nem érdekelt. Felálltam és Jamieékhez indultam. Mindhárman megöleltük egymást és nevettünk. Később Eli megnézte a holttestet, hogy biztos legyen benne, hogy nyugodtan ünnepelhetünk. Alig vártam, hogy elmeséljem Byronnak.
- Meghalt. - állt fel Eli, és egyenesen felénk tartott. Kicsit féleletes volt, ahogyan vérrel borítva felénk indult. Majd valami megkattant mögöttünk. Úgy tűnik, nem csak én gondoltam így. 

2012. március 11., vasárnap

20. fejezet

20. fejezet
Az erdő

- Nagyon hiányzol. - mondta  Jamie, miközben a konyhaasztalnál iszogattuk a kávét.
- Te is nekem. - mondtam. - Mindenki hiányzik. De a ti biztonságotokért kell itt maradnom. 
- Tudom. - mosolygott a lány. Beszélgettünk még sok mindenről. Otthoni dolgokról. - Lily és a testőrei azt a hírt terjesztik, hogy elszöktél Byronnal, hogy új életet kezdjetek. - horkantott. - Nehezen álltam meg, hogy ne pofozzam fel. Olyan idegesítő. - nevettünk. Majd pár perc múlva, valaki megjött. Az ajtóra pillantottam, és megláttam Eli széles mosolyát, mikor megtudta, hogy Jamie itt van. A lányra pillantottam. Ő is egy széles mosolyt festett az arcára, majd felpattant és Eli felé szaladt. A nyakába ugrott ás szájon csókolták egymást. Furcsán néztem rájuk. Valamit mormoltak egymásnak, majd Eli elhagyta a szobát. Jamie sóhajtott, és szerelmesen felpillantott.
- Öö... Jamie? Kimehetnénk? - szólaltam meg. A lány bólintott. Felmentünk a lépcsőn, amit csak egy alig pislákoló lámpa világított be. Belerúgtam egy erőset az előttem lévő ajtóba, mire az nagy zajjal kinyílt. A nap először sértette a szememet, de pár másodperc alatt hozzászoktam. - Mi volt ez?
- Micsoda? - vont vállat.
- Alig két hete ismered Elit. És ő huszonegy éves. Te pedig tizenhat.
- Tudom. Az elején én is aggódtam emiatt, de aztán rájöttem, hogy a szerelem nem válogat. - nevetgélt. - És tényleg boldog vagyok vele.
Odamentem hozzá és magamhoz szorítottam.
- Csak ne történjen semmi baj. - suttogtam.
- Nyugi. Kézben tartom a dolgokat. - mondta. A következő pillanatban hatalmas szél kerekedett. Szőke hajamat az arcomba csapta, és alig láttam valamit.- Be kéne mennünk. Vihar közeleg. - nézett fel az égre Jamie.
- Ez nem vihar. - mondtam egyhangúan. Jamie rettegni kezdett, és várta, hogy történjen valami. A következő pillanatban feltűnt. A Mahk. Most még nagyobbnak és bosszúszomjasabbnak látszott, mint eddig.  - Eli! - síkítottam. De talán túl későn. A Mahk felénk került. Futni kezdtünk, be az erdőbe, hogy menedéket keressünk. De én már párszor átjártam az erdőt, de csak fák és bokrok voltak. Semmi olyasmi ami megvédhetne minket. Pár perc után már egészen az erdőben voltunk. A madarak csicseregtek, kisebb állatok zörögtek a bokrokban. De a Mahk eltűnt. Megálltunk.
- Szóval... - lihegett Jamie. - Ez a ... Mahk? - bólintottam. - Ez félelmetes.
- Tudom.- körülnéztem. Sehol semmi. Majd később messziről hallottam, hogy valaki felénk fut. Ránéztem Jamiere. Ő nem hallotta. Erősen koncentráltam a fák közötti helyre. Tudtam, hogy ott fog megjelenni. Jamie szólítgatott, de nem válaszoltam. Ha ez a valaki ellenség, meg kell védenem Jamiet. Erősen bámultam az erdőt, mikor megjelent. Előszőr csak a körvonala rajzolódott ki, majd megláttam Eli aggódó arcát.
- Jól vagytok? - kérdezte.
- Persze. - vettem egy mély levegőt, majd megfordultam. Jamie nagyon félt, és odarohant a fiúhoz. Eli felkapta és szorosan magához ölelte. Elmosolyodtam. Nagyon aranyosak voltak.
- Misel? Byron? - szóltam közbe.
- Otthon. - mormogta Eli. - Biztonságosabb ha ott vannak. És ha még is megjelenne a szörny ... megtudják védeni magukat.
Leültem egy kidől fatörzsre és a fejem a kezembe temettem. Miért pont most? Miért most kellett megjelennie? Így Jamie is veszélyben van. És ha vele történik valami, azt sosem bocsájtom meg magamnak.  A gondolataimból Eli szakított ki. Leült mellém, és a nagy szemeivel bámulni kezdett. Most tengerkék volt. Biztosan azért, mert félt vagy aggódott.
- Keressünk valami menedéket.
- Nincs itt semmi. - emeltem fel a fejem. Többször is körbejártam az elmúlt napokban, de semmi. Ez az erdő lesz a temetőnk.
- Hé,hé,hé. - szólalt meg gyorsan Eli. - Túl fogjuk élni. Mindannyian. Ígérem. - mosolygott. Furcsa ... de elhittem neki.

***

Órákig sétáltunk szótlanul az erdőben. Eli átkarolta Jamiet és úgy sétáltak. Látszott, hogy nagyon boldogok. Rég láttam már ilyen vidámnak. Régen én is ábrándoztam, hogy én és Byron ... de nem rég rájöttem, hogy nem lesz semmi. A legvadabb álmaimban ölelkeztünk,csókoloztunk. Persze ezt senkinek sem vallottam volna be. Még én is szánalmasnak tartottam magam. Olyas valakibe szeretni bele, aki csak barátként tekint rám. Nevetséges és fájdalmas. De el kell fogadnom. Szerettem Byront, mindig is szerettem. De meg kell tanulnom barátként szeretni. Csak még nem tudom, hogy hogyan. De el kell érnem. És akkor talán nem okozok akkora fájdalmat, mikor ... mindegy. A lényeg, hogy ez az álom sosem fog beteljesedni. Amibe már beletörődtem. Vagy csak el akarom hitetni magammal. Ezt a csatát meg kell vívnom az érzéseimmel. Majd megráztam a fejem. Most nem ez volt a legnagyobb problémám. Hanem a szörny aki a halálomra szomjazik. Jamie és Eli ezt teljesen elfelejtették. Nevetgélve sétáltak, egymásba karolva,és valamikor elcsattant néhány csók.  Irigyen bámultam őket, majd vettem egy mély levegőt. Órák óta sétáltunk, de a Mahk nem tűnt fel.
- Szerintem már menjünk haza. Biztosan elrepült vagy nem tudom. És kezd besötétedni. - az erdő éjjel félelmetes. Félelmetesebb, mint a legtöbb horrorfilmben. Eli és Jamie elhúzta a száját. Világos volt, hogy együtt akarnak még maradni. - Jól van, maradjatok. De Eli rád bízom Jamie biztonságát. Ha bármi baja esik, kinyírlak.
- Igenis. - kuncogott, majd elindultak be az erdőbe. Nekem pedig egyedül kellett hazasétálnom a sötét erdőn át. Minden lépéssel úgy éreztem, hogy még sötétebb lesz. De már nem féltem annyira. Az erőmnek köszönhetően. Sokkal magabiztosabb vagyok, mióta meg tudom magamat védeni. A fákat és a bokrokat bámultam út közben. Hátha megmoccan valami, vagy támadni készül. De semmi. A környék csendes és békés volt. A messzeségben tücsök ciripelését hallottam,és ,hogy alattam ropognak a lehullott falevelek és faágak. November volt. Már egy és fél hónapja voltam eltűnt. És egy napja voltam körözött személy. Ami még fejfájást fog okozni, de most próbáltam kiszűrni a gondokat,és pozitívan gondolkodni. Hiszen azokkal élek együtt akikben megbízom és segítenek túlélni ezt az egészet. Nem köszönhetem meg nekik elégszer. Majd hirtelen valaki mögém lépett és megfogta a vállamat. Keze fagyos volt. Villámgyorsan hátrafordultam. Kicsavartam a kezét és a földre kényszerítettem. Pár másodperc múlva vált világossá, hogy ki is a földön fekvő férfi. A kék szempár.

2012. március 10., szombat

19. fejezet

19. fejezet
Visszatérés

- Megőrültél? - ordított. - Könnyen elkaphattak volna. Meg sérülhettél volna.
- Sajnálom. - suttogtam. Próbáltam jobban összehúzni magamat, hogy a végén csak eltűnjek. - Csak aggódtam Byron miatt.
- Tudom. De nem volt értelme. - mondta már halkabban. - Mivel tud "teleportálni" , ezért könnyen eljuthat a kórházba. És nem rég fedeztünk fel nála egy új képességet. El tud tűnni.
- Hogyan? - húztam fel a szemöldökömet.
- Ha akarja bármikor el tud tűnni a halandók elől. És mivel szellem, semmi baja nem eshet.
- És ezt mikor akartátok nekem elmondani? - förmedtem rá.
- Byron azt akarta, hogy ne tudj semmiről. Nem akarta, hogy aggódj. Főleg azt nem akarta, hogy utána menj. -ült le a kanapéra.
- Kedves, hogy bíztok bennem. - gúnyolódtam.
- Bocsi. - kuncogott. Sóhajtottam, majd leültem mellé a kanapéra, mire bekapcsolta a tévét. Kapcsolgatott egy ideig, mert semmi érdekeset nem talált. De aztán meglelte azt a műsort, amitől a legjobban féltem:

Nora Mitchell mielőtt egy idegen asszony szobájára talált a Szent Esther kórházban, előtte súlyos károsodást okozott egy ott dolgozó nővér koponyájában. A nővér azt állította, hogy amikor hívni akarta a rendőrséget, hogy megtalálta az eltűnt lányt, felkapott a pultról egy vázát és hozzá vágta. Mikor a rendőrök elkapták, Byron Hall nevét kiabálta. Bevitték őt a kapitányságra, ahonnan nem sokkal később elszökött, rejtélyes módon, és eltűnt. A rendőrség még mindig keresi.

Elira sandítottam. Szeme tágra nyílt, és visszatartotta a levegőt.
- Ez igaz? - szólalt meg, még mindig a tévét bámulva. Nem szóltam semmit. - Most már lecsukhatnak súlyos testi sértésért és menekülésért is. - emelte fel a hagját. - Nem gondoltál a következményekre?
- Nem, mert tudod én nem az a fajta lány vagyok. - álltam fel. - Meg kellet találnom a legjobb barátomat, és ezért bármit megtettem, mint látod. - majd elindultam a szobám felé, mikor egy hangot hallottam magam mögött:
- Nora! - megfordultam és Byron lépett elém, majd megölelt. - Idióta. - suttogta.

***
Álmaimban is az a két gyönyörű szempár kísértett. Ahogy szinte felfalta az enyémet. Mellettünk szégyelltem az én zöld szememet. Az enyém olyan átlagos volt. De az övé, nem e világi. Éreztem. Tudtam, legmélyen. Meg kellett tudom, hogy mi ő. Istennő vagyok, így érzem, hogy ha valaki nem ember. Ő több annál. Talán még nálam is több, annak ellenére, hogy mindenki azt mondja, hogy én vagyok az erő, ami mindenek felett áll. Nevetséges. Sosem voltam vezető típus. Inkább visszahúzódtam a háttérbe, és vártam, hogy mi lesz. De most egyre több döntéseket kell meghoznom,és ... félek. Szerintem Byron is fél. De ő utálja kimutatni az érzéseit. Azt hiszi ha kimutatná őket, akkor sebezhető lenne. Pedig téved. Ő mindig is megnyílt nekem, bármiről is volt szó. És ez kölcsönös volt. Nagyon szerettem. Sajnos jobban, mint ő engem. Vagyis inkább én máshogy szerettem. Amit utáltam magamban. Mindig jön valaki, aki bizonyítja, hogy fiú-lány bartáság nem létezik. Valamelyik személy mindig többet érez. És ezt utáltam. Szerettem őt, és megőrjít, hogy csak barátok vagyunk. De ebben az a jó, hogy nagyon közel állunk egymáshoz. És talán ez épp elég.

***

Eli és én sokat gyakoroltunk, és kiderült, hogy az erőm, a leki állapotomtól függ. Ha mérges vagyok, akkor akár óriási pusztítást is tudnék végezni. Ha szomorú vagyok, akkor legyengülök és még egy szikrát sem sikerül kipréselnem a kezeim közül. Mikor boldog vagyok kiegyensúlyozottabb az erőm, és akkor úgy irányíthatom ahogy én akarom. Sok új képességet is felfedeztünk. Például az a sárga fénygömb egy kiskapu volt, ami tudja, hogy a tudatalattim hová akar menni, és könnyen eljuttat oda. Eli csak tudatalatti kiskapunak hívja, de én teleportálásnak. Eli szerint meg van az összes képességem, mint egy szellemnek, vagy egy Gesanak csak fel kell fedezni őket. Kíváncsi voltam, mert megszámlálhatatlan számú erőm volt, de ennek még a felét sem ismerem meg. A Sashok maximum száz évig élnek. Ezért van olyan kevés a világon, és több száz a paradicsomban. Ott nincs olyan ,hogy nap,hónap,hét vagy év. Nem számolják az időt. Örökké élnek. Én mégis az e világi életet választottam. Eli szerint a szellemek úgy halnak meg, ha önszántukból repülnek bele valamiféle portálba, ami egy másik dimenzióba vezeti őket. Egy olyan dimenzióba ahol a túlvilági lényeknek a lelkük száll a végtelenségig. Azt mondják, hogy kellemes hely, de nem vagyok benne biztos. Byron azt mondta, ha én meghalok, jön utánam. Ezen nagyon meghatódtam, de nem mutattam ki. Misel nagyon sokat segített nekem. Nagyon jól összebarátkoztam a lánnyal. Jamie naponta meglátogatott, ha el tudott szakadni Frakntől.
- Helló. - szólalt meg Eli, mikor először találkozott Jamievel. - Eli Handerson. Te vagy Jamie Love, igaz? Sokat hallottam rólad. - mosolygott rá a fiú.
- Szia! Igen, én vagyok. - mosolygott vissza a lány. Mióta megismerték egymást sokat voltak együtt. Örültem a boldogságuknak, csak aggódtam Jamie miatt. Nem akartam, hogy még jobban belemásszon ebbe a dologba. Ha bármi történne vele, abba belehalnék. Azt akartam, hogy normális élete legyen, amennyire ez lehetséges, ilyen körülmények között. És az is zavart, hogy öt év külömbség volt köztük. Jamie tizenhat, Eli pedig huszonegy éves. Csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz semmi baj.