16. fejezet

16. fejezet
Hajsza




Próbáltam egész nap a szobámban bújkálni, de ez nem volt könnyű. Eli sokat hvogatott gyakorolni vagy segíteni, de szerencsére el kerültem Byront. Ő sem jött ki a szobájából egész nap. Próbálta feldolgozni a történteket. Néha megálltam az ajtaja előtt és felemeltem a kezem, de nem tudtam be kopogni. Valahogy nem mozdúlt meg a kezem. Le akartam mellé ülni az ágyra és beszélgetni. Elfelejtettni vele ezt az egész szörnyes dolgot. A tragédiákat. Mindent ami velünk történt ebben az egy hónapban.  De ez nem lehetséges. Nem lehet elfutni ez elől a probláma elől, nem lehet semmissé varázsolni. Túl kell élnünk. Még akkor is ha ennek kevés az esélye. Sokszor aludtam el sírva, a tudattal, hogy lehet, hogy holnap meghalok. És többé nem láthatom a családomat és nem kérhetek tőlük bocsánatot.  De most ott álltam. Az ajtaja előtt. Kezemet felemeltem és az ajtó elé helyeztem. Vettem egy mély levegőt és bekopogtam. A hangba beleborzongtam. A hasam bukfencezett belül, és hányingerem lett. Nem jött válasz. Megismételtem. Semmi.
- Byron! - kiáltottam. Semmi. De tudtam, hogy itt van. Hol máshol lehetne?  Újra kopogtam. Ismét a nagy semmi.- Byron tudom, hogy itt vagy!   - benyítottam. Ott volt minden. Az ágy bevetve, a könyvek a helyükön. Minden ott volt kivéve Byront.  Hirtelen a szívem a torkomban dobogott. Nincs itt. Akkor holvan? Villámgyorsan a konyhába rohantam. Ott sem volt. A ház, ami nem is igazán az, minden zugát átjártam, de sehol sem volt. Kirohantam a szabadba, ahol Eli és Misel gyakoroltak.
- Hol van Byron?- szinte sikítottam. Misel és Eli megálltak és kérdően rámpillantottak.
- Öö... gondolom a szobájában. Jól vagy? - kérdezte Eli.
- Nincs ott és nem, nem vagyok jól. - kapkodtam a levegőt és ide-oda néztem hátha felbukkan. De nem történt semmi.
- Nyugodj meg! Biztosan itt van valahol. - lépett közelebb Eli. 
- NEM! Nincs itt. Nem olyan hülye, hogy bemenjen az erdőbe. - hadartam.
 - De miért ment volna el? - szólalt meg Misel.
- Mert ... mert az anyja kórházban van és azthiszi, hogy miatta.- sikítottam. Szemem könnybe lábadt és futni kezdtem. Át akartam rohanni az erdőn, hogy megtaláljam. Nem érdekelt a Mahk vagy bármilyen szörnyeteg. Meg akartam találni a barátomat. És meg is fogom!


***
Az erdő sötétje megrémísztett. De én csak futottam. Jövök Byron!  - mondogattam magamnak. Nem ismertem ezt a környéket. De a félelem, hogy Byronna valami baja esik, erősebb volt. Futottam volna a végtelenségik, hogy megtaláljam. 
- Nora! - halottam magam mögül egy mély és kétségbeesett hangot. A lábaim automatikusan megálltak és megfordultam. Pár másodperc múlva Eli és Misel zihálva tűnt fel előttem.
- Normális vagy? - vette gyorsan a levegőt Misel. - Meg akarod magad ölni?
- Nem! Meg akarom találni Byront! - most vettem észre, hogy nem vagyok kifulladva. Nem zihálok úgy, mint Eli vagy Misel, még több kilométer után se. Friss voltam és úgy éreztem, hogy örökké tudnék futni.
- És tudod hol keresd? - szólalt meg Eli.
- A kórházban! - ezzel újra elkezdtem futni. A szél süvített magam melett, és úgy futottam, mint a villám. Eli és Misel kiáltásai egyre halkabbak lettek, majd eltűntek a messzeségben. Észrevettem, hogy egy sárga gömb felé rohanok, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Nem tudtam parancsolni a lábamnak. Belerohantam a fénybe. Úgy éreztem, hogy repülök. Előttem,mellettem, mögöttem minden sárga volt.  Nem voltak hangok,szagok. Csak a sárgaság. És bennem a félelem.