6. fejezet

6. fejezet

Feltámadás.

Újabb sötétség. Már nem a csodálatos erdőben voltam, amit egy kicsit bántam. Gyorsan kinyitottam a szemem. A kanapén feküdtem, takaróval a testemen. Gyorsan a földre dobtam és felálltam. Byron még mindig a kanapé másik felén ült. Felkapta a fejét és lassan felállt. Szeme kikerekedett, szája tátva maradt. Eli is pont így nézett ki.

-         Istenem. – mondták szinte egyszerre. Byron tett felém pár lépést, hogy meggyőződjön, hogy tényleg valóságos vagyok-e. Szélesen elmosolyodtam, és a tekintetét fürkésztem. Majd Elire pillantottam, aki szintúgy nem hitt a szemének. Valaki magához ölelt. Byron volt az.

-         Tudom, hogy nem tartod jó ötletnek, de nem érdekel. Azt hittem meghaltál. – hüppögött és még szorosabban megölelt. Boldogságkönnyek peregtek le az arcán. Majd elengedett, a fejéhez kapott, és ledőlt a kanapéra. Próbált nem hangot adni a fájdalmának.

-         De… hogyan? . lépett közelebb Eli. Elmeséltem neki mindent, amit láttam és hallottam, mikor kiléptem a testemből. Mikor végeztem Eli és Byron letérdelt elém.

-         Felség. – szólalt meg a nagydarab fiú. - Várom a parancsát.

-         Tessék? – kérdeztem.

-         Mikor visszajött, éreztük, hogy valami megváltozott önben. Gyönyörűbb lett és fenséges. Sajnálom, hogy nem vettük észre azonnal. Ostobák vagyunk. – mondta alázatosan.

-         Álljatok fel. Nem akarok különleges bánásmódot emiatt. Én még mindig ugyanaz a Nora vagyok, mint eddig. – mosolyogtam, mire felálltak. Bár tekintetük még mindig a földön volt.

-         Nézzetek rám! – szóltam rájuk szigorúan. A két fiú, szinte egyszerre, nézett fel. – Ígérjétek meg, hogy ugyanúgy bántok majd velem, mint eddig!

-         Ígérjük. – harsogták egyszerre. 

-         Rendben. – bólintottam és rájuk mosolyogtam. Ők is megpróbáltak egy halvány mosolyt festeni arcukra. Sóhajtottam egy mélyet és lehajtottam a fejem. Bementem a szobámba és magamra csuktam az ajtót. Leborultam az ágyra és felnéztem a plafonra. Vettem egy mély levegőt. Fel kellett fognom, hogy mi történik velem. Ez az egész most túl sok. Túl sok minden történik, túl gyorsan. Olyan érzés mintha be lennék zárva valahova, ahonnan nincs kiút. És kb. így is, van. Fogva tartanak. De szerencsére nem rosszindulattal. És itt van Byron, aki próbál mindentől megvédeni. Ha tud. Neki sem lehet könnyű. Így… szellemként. Érinthetetlenként. Többé nem érezheti a nyár melegét, a tél fagyát. Semmit. Kiborító és félelmetes.

-         Bejöhetek? – hallottam egy ismerős hangot az ajtó túloldalán.

-         Öö … persze. – haboztam, majd felültem. Byron suhant át az ajtón. Hátrahőkköltem. Ezt még meg kell szoknom.

-         Sajnálom. – mondta, és szomorúan lehajtotta a fejét.

-         Mit sajnálsz?

-         Hát azt… ami történt. Hogy… hogy… meghaltál. – mondta hatalmas lelkiismeret furdalással az arcán. Felálltam és elé léptem.

-         Te segítettél elmenekülni. Az érzelmeim átvették volna felettem a hatalmat, és ott maradtam volna. A Mahk megölte volna a családomat. Úgy is lehet nézni, hogy megmentetted őket.

-         Rossz ötlet volt meglátogatni őket- mondta komoran és a szemeimbe nézett. Elvesztem a tekintetében és pár hosszú másodpercig, nem tudtam megszólalni. Csak őt bámultam. – Csak… amikor apám meghalt megígértem neki, hogy mindig vigyázni fogok anyára. De ezt most nem tudom teljesíteni és… olyan mintha elárultam volna őket.

-         Dehogy! Most is épp vigyázol rá. Nem engeded, hogy az a valami bántsa. . mosolyogtam rá, de ez nem nyugtatta meg.

-         Mikor beléptem… és meglátott… sírni kezdett és meg akart ölelni. Én… én nem készültem fel rendesen erre… ezért… átment rajtam. Sikítani kezdett. Láttam a szemében a félelmet és a csalódottságot. Próbáltam neki megmagyarázni, de nem is akarta hallani. Mindig is tudta, hogy léteznek ilyen… lények, de sosem akarta, hogy én is belecsöppenjek a világukba és őt is magammal, rántsam. Teljesen kiborult. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Annyira sajnáltam. Így hát… tudod… megpróbáltam megnyugtatni, de félt hozzám érni. Mindennél jobban szeretem anyámat, Nora. Most perig egyedül kell hagynom. Óriási bűntudatot érzek és… és nem tudom, mit tegyek. – leült az ágyam szélére és a tenyerébe temette a kezét. Leültem mellé.

-         Byron. Két hétig voltál távol és megvolt egyedül is. Nem lehet olyan nagy baja. Ne becsüld le. Felnőtt nő. Lehet, hogy alkoholista és depressziós, de nagyon okos. Higyj nekem. – meg akartam fogni megnyugtatóan a vállát, de ezekről, az érintkezésekről már rég lemondtam.

-         Megpróbálok. – mosolygott rám. Mosolya helyes és olyan varázslatos volt. Mindig is tudtam, hogy nagyon jóképű, de most valami megváltozott benne. És nem csak az, hogy… meghalt. Komolyabb és felelősségtudatosabb lett. Azt hiszem… kezd felnőni. Én pedig ugyanaz az idióta gyerek maradok, aki mindig is voltam. De tudom, hogy ő így szeret. És ennyi elég ahhoz, hogy ne aggódjak, hogy talál majd valaki mást. Mindig is féltem attól, hogy lesz valakije, és attól, hogy engem elfelejt. Próbálok erre felkészülni, de nem tudok. Próbálom elfogadni, hogy csak barátok vagyunk. A legjobb barátok. És talán ennyi is elég ahhoz, hogy boldog legyek.

-