15. fejezet (ÁTÍRVA!!)

15. fejezet
Megfelelő pillanat



- Hogyan? - kérdeztem vissza. Nem akartam hinni a fülemnek. 
- Kórházba került. Miután Byron eltűnt inni kezdett. Sokkal többet, mit régen. És miután azt mondta, hogy újra látta, de megint elment... hát... annyit ivott, hogy kürházba jutatta magát. - húzta el a száját a lány. - Nagyon súlyos a baj. El kell mondanod Byronnak.  - a szám elé kaptam a kezem. Igaza volt.- De hogyan? Anni mindent kell itt megélnünk és átszenvednünk, hogy ez most nem hiányzott. De tudni a kell. - néztem magam elé. Jamie megsajnált és magához ölelt. 
- Csak várd meg a megfelelő pillanatot. - szólalt meg. Elengedtük egymást.
- Rendben. - mosolyogtam rá. Nagyon sokat beszélgettünk.  Próbáltuk bepótolni azokat az időket, mikor eltűntem. De ez nem volt egyszerű. Sokan terjesztettek nevetséges pletykákat,de néhány közel járt az igazsághoz. De persze sosem valottam volna be ezeket. Jamie próbált jobb kedvre derítei. Jamie Love volt az a lány aki bármilyen helyzetben képes volt legalább egy halvány mosolyt csalni az arcomra. És emiatt hálás lehetek neki. Amíg nevetgéltünk, addig sem gondoltam arra a tényre, hogy el kell mondanom Byronnak, hogy az anyja kórházban van. 

*** 
Jamie gyorsan hazament, nehogy Frank észrevegye, hogy elment. Én pedig magamra maradtam a problémámmal. Hogy mondjam meg Byronnak, hogy az anyja kórházban van? Szia, Byron! Anyukád kórházban van! Így nem jó!
A konyhában ültünk. Mindenki beszélgetett és nevetgélt, engem kivéve. Byron fel is figyelt erre. Gyakran rám nézett és bíztatóan mosolygott. El kell mondanom neki.
- Minden rendben? - kérdezte a fiú.
- Beszélhetnénk? - hadartam, és végig a földet bámultam. A fiú bólintott és felállt. Én követtem. Bementünk a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót.
- Minden rendben? - ismételte kétségbeesetten. 
- Nem! Nincs! Nem tudom, hogy mondjam el neked.  - Byronon cikázott a szemem. Kiváncsi volt,de félt egyben. Félt a mondandomtól, mert rájött, hogy amit mondok, az nem éppen jó.
- Anyukád... - kezdtem el. Byron, ahogy észrevette, hogy habozom közelebb lépett.
- Mi van vele?- kérdezte kétségbeesetten. A fejemben próbáltam megfogalmazni a mondanivalóm, kevés sikerrel. Majd közelebb lépett. - Mi van vele, Nora? - mondta erőszakosan, majd megragadta a kezem. 
-Kórházban van! -mondtam gyorsan, még mindig a földet nézve. Byron elengedett és hátralépett. Lassan leült az ágyra, és maga elé nézett.
- Sajnálom ... - kezdtem volna, de közbeszólt.
- Hogy történt? - kérdezte még mindig a falat bámulva.
- Hát... a lényeg, hogy... túl sokat ivott,és bekerült. - leültem mellé az ágyra. Ebben a pillanatban a fiú arca eltorzult, de próbált nem hangot adni fájdalmának.  Végignéztem, ahogyan szenved, és könnybe lábadt a szemem. Meg akartam ölelni, megnyugtatni, de ez most nem lehetséges, és ezért tombolni támadt kedvem. Byron kifújta a levegőt. Végre vége!
- Sajnálom, Byron, de ez nem  te hibád! Ne okold magad! - próbáltam nyugtatni, de nem hagyta.
- De! Az én hibám. - próbáltam megszólalni, megnyugtatni, de nem engedte. - Ezt... ezt most ne! Ez nem olyan kis dolog, hogy megnyugtatsz, és éljük tovább az életünket. Az anyám kórházba került miattam. Nem kellett volna találkoznunk azon az estén. - mondta, majd felállt. Szinte feltépte az ajtót és becsapta maga mögött. Beleremegtem. Sokáig csukva tartottam a szemem, hogy elkerüljem a sírást. A régi énem most elterült volna az ágyon és addig sírt volna míg el nem alszik és rendbe jön minden. De ehelyett én visszafolytottam könnyimet, nyeltem egyett, vettem egy mély levegőt és felálltam.
- Nincs több sírás! 

14. fejezet

14. fejezet

Döbbenet

-         Byron! – pattant fel a szemem és felültem. A hálószobámban voltam. Hajam csurom víz volt, de a ruháim szárazok voltak. És nem is azok voltak rajtam, amiket reggel felvettem. A zöld póló, fekete farmer helyett és a pulcsi helyett, amit este Eli adott, most egy piros pulóver és egy fekete melegítőnadrág volt rajtam. Még mindig fáztam, de nem volt olyan hideg, mint az erdőben. Egyedül voltam a szobában. Legalábbis a következő pillanatig. Byron suhant át a barna faajtón. Odasietett hozzám és letérdelt az ágyhoz.

-         Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-         Igen. Azt hiszem. – de amint ezt kimondtam köhögni, kezdtem. Hosszú másodpercek után sem hagytam abba, és úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Majd mikor végeztem kimerülten, ledőltem az ágyra.

-         Megfáztál. – húzta el a száját a fiú. – Elég rondán. Mindjárt jövök! – ezzel felállt és újra átsuhant az ajtón. Szemem majd leragadt, de a következő pillanatban kicsapódott az ajtó és Eli bukkant fel.

-         Végre felébredtél! – sóhajtott fel. Majd tett pár tablettát az éjjeliszekrényre, és egy pohár vizet. Majd rám mosolygott és kivonult. Byron újra letérdelt mellém és elmosolyodott.

-         Túl sokszor „halok” meg. – mondtam a plafont bámulva.

-         Tudom. – sóhajtott a fiú. – És… sajnálom. Az én hibám.

-         Byron, az idő véges. Nem tudhatjuk, hogy mikor halok meg. Vagy te mikor mész el végleg. Nem szabad veszekedéssel pazarolni a drága időt. – mondtam és figyeltem a reakcióját.

-         Igazad van. Sajnálom. – mosolygott.

-         Sajnálom. – viszonoztam.

***

Délután kimentem és Jamiet vártam. Igaz, sütött a nap, én mégis felvettem egy sálat, nagykabátot és két nadrágot, de még így is fáztam. Fakó hajam szanaszét állt, szemem alatt lila karikák jelentek meg. Szörnyen néztem ki. Nekidőltem a sziklának, és próbáltam felmelegíteni magam. Pár perc múlva megjelent. Odasietett hozzám és megölelt.

-         Mi ez a gönc? – nevetett.

-         Megfáztam. – vontam vállat. Felnevettünk. Majd észrevettem rajta valamit. – Úristen, Jamie, mi történt a szemeddel? – a lány gyönyörű arcán, a szeme alatt, egy hatalmas lila folt éktelenkedett. Úgy nézett ki, mint aki egy boxmeccsről érkezett volna. Látszott, hogy próbálta alapozóval eltűntetni, de nem sikerült.

-         Frank. – fordította el a fejét. Az arcán legördült egy könnycsepp. Frank Jamie nevelőapja volt. Miután az igazi apja elhagyta őket, az anyja hozzáment. Frank mindig veri őt, a semmiért. Persze erről az anyja mit sem tud. Mikor a sebekről kérdezi Jamiet mindig azt, mondja, hogy elesett. A suliban is sokan felfigyeltek már a sebekre, de nem foglalkoznak vele. A tanárok aggódnak, a szülők a rendőrökkel fenyegetőznek, persze semmit sem tesznek.

-         Miért tette? – kérdeztem.

-         Mert nem mentem haza két napig. Mintha érdekelné, hogy mi történik velem. Csak játssza az aggodalmas szülőt. – horkantott. Vigasztalásképpen magamhoz öleltem. Nem tudtam, hogy mit mondjak.

Jamie elmesélt mindent. Hogy mi van otthon és, hogy milyen hatással van az emberekre az eltűnésem.

-         Az egész suli keres téged. Diákok, tanárok, szülők. Te vagy most a fő téma otthon. Na és persze Byron. De mindegy. Minden hétvégén keresőakciót terveznek. Én is elmegyek, hogy ne tűnjek gyanúsnak. Ez az egész két óráig tart. Sokan feladták, mások azt hiszik, meghaltál. A plázalányok azt terjesztik, hogy elszöktél Byronnal. – nézett bosszúsan maga elé. – Nagyon hiányzol nekünk, Nora. Komolyan. Mindenkinek. A szüleid betegre aggódják magukat. És Byron anyja…

-         Mi van vele? – hadartam. Jamie habozott. – Jamie! Mi van Byron anyjával?

-         Kórházba került. 

13. fejezet

13. fejezet

Az erdő

A következő napok borzalmasak voltak. A feszültség olyan szinten érezhető volt, hogy senki, sem mert megszólalni. Byronnal úgy mentük el egymás mellett, hogy még a másikra sem néztünk. Próbáltam nem rá gondolni, de ez szinte lehetetlen volt. Néha kimentem egyedül gyakorolni, kevesebb sikerrel. Kellett Eli támogatása. Egyre ügyesebb vagyok. Nagyobb és erősebb fénygömböt sikerül a tenyeremből kipréselnem.

- Ez most jól ment! – mondta Eli egy gyakorlás után. Mosolyogva bólintottam, és a szikla felé indultunk, de hirtelen hangos zümmögést hallottunk. A fák lombjait megcibálta a szél. Ijedten Elira pillantottam. Ő kemény és rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a Mahk feltűnik.

- Mi ez? – hallottam magam mögött Misel hangját. Hátrafordultam. Byron és a lány kerek szemmel figyelte a szörny közeledtét. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, de a következő pillanatban Eli felkapott és futni kezdett velem, be az erdőbe. Misel tartotta velünk a lépést, Byron pedig eltűnt. Ahogy az erdő közepe felé igyekeztünk, egyre sötétebb lett. Mintha este lenne, pedig csak délután három óra volt. Eli leültetett egy kidőlt fára, és kifújta a levegőt.

- Szét kell válnunk. – szólalt meg a fiú. – a Mahk Nora és Byron szagát követi. Vagyis… már csak Noráét. – majd rám pillantott. – Add ide a pulóveredet! – gyorsan lefejtettem magamról a zöld pulcsit és odadobtam Elinak. – Ezt vedd fel! Talán így téged fog követni. – mondta Miselnek. A lány gyorsan felvette, és már el is tűnt.

- De mi lesz Miselel? Most őt üldözi. – hadartam kétségbeesetten.

- Misel nagyon erős! El tud menekülni előle, de ha kell meg is, küzd vele. Bátor lány. – mondta és odaadta a pulcsiját.

- Te nem fázol? – kérdeztem. Eli rám pillantott és elmosolyodott.

- Túl sokat aggodalmaskodsz. – próbáltam magam felmelegíteni, de nagyon hideg volt. Fogaim szinte vacogtak. Minden apró kis zajra felugrottam. Arra vártam, hogy a Mahk megjelenjen. De szerencsére nem történt semmi. Eli fel s alá járkált, én meg csak néztem őt. Majd hirtelen megjelent Byron.

- Jól vagytok? – pillantott rám, majd Elira. – Hol van Misel? – a fiú elmesélt mindent Byronnak, aki csak bólintott. Beszélgettek még valamiről, de nem figyeltem rájuk. Csak az erdőt néztem. Olyan félelmetes, de egyben titokzatos és izgalmas volt. Csak a sötétséget figyeltem. Már nem is hallottam a fiúk hangját, csak azt, ahogyan az erdő csábosan hívogat. Hangtalanul felálltam és a fiúkra néztem. El voltak foglalva egymással. Nem figyeltek rám. Majd az agyam újra kikapcsolt, és a testem irányított. Elindultam, be a sötétségbe.

***

Egyre sötétebb volt, de szerencsére én jobban láttam, mint bárki más. Sétáltam még egy ideig, egyre beljebb. Majd az agyam újra bekapcsolt és rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. A Mahk most már bármikor megtalálhat. Futni kezdtem, de nem találtam Elit. Sem Byront.  Éreztem, hogy egyre hidegebb van, és még Eli pulcsija sem ér semmit. Csak futottam és futottam, de nem találtam meg őket. Mindenhol csak fák és bokrok voltak. Kezdtem nagyon félni. Szemem könnybe lábadt, de megráztam a fejem. Erősnek kell lennem. Tovább futottam, de nem láttam értelmét. Tudtam, hogy nem találom meg őket, de reménykedtem benne. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Mit képzeltem mikor eljöttem onnan? Eli mellett sem voltam teljes biztonságban, de most pedig teljesen védtelen vagyok. Még mindig futotta, az utolsó erőmmel. A következő pillanatban a földön térdelve találtam magam, lihegve. Nyeltem párat és gyorsan vettem a levegőt. Kiabálni akartam, de elment a hangom. Majd zümmögésre és süvítő szélre lettem figyelmes. Gondolkodás nélkül felpattantam, és futni kezdtem. A zümmögés egyre hangosabb volt és minden lépéssel közelebb éreztem magamhoz a szörnyet. Futottam, ahogyan csak bírtam, de ez is kevés volt. Lábaim sajogtak és minden percben, úgy éreztem, hogy el fogok esni. Mint az első napon. Annak az első napján, mikor belecsöppentem ebbe a horrorfilmbe. De most nem volt időm ezen gondolkozni. A Mahk felettem volt és felkészült rá, hogy elkapjon. Én pedig arra, hogy megöljön. Majd megbátorodottam és megálltam. Szúrósan ránéztem. A kezemet összeérintettem, a szemeimet becsuktam. Koncentráltam. A fénygömbre, a szörnyre, magamra. Majd mikor már a tenyerem égett, és benne szikrázott a gömb, a Mahk felé irányítottam. Semmi. Nem történt semmi. Még egy másodpercig álltam ott, hátha történik valami, de semmi. Felsikítottam és futni kezdtem. Nem tudtam megvédeni magam, így csak ez maradt hátra. Tudtam, hogy el fog kapni, tudtam, hogy meg fog ölni, de futottam. Futottam a fák között. Néha megbotlottam egy kőben, vagy egy fa gyökerében, de tovább futottam. Majd hirtelen egy folyót láttam meg magam előtt. Megálltam és megfordultam. A Mahk ott lebegett felettem, vérszomjasan. Nem volt más választásom. Belevetettem magam a hullámok közé, és próbáltam egyre lejjebb és lejjebb úszni. Szívem hevesen vert. A szörnyeteg még mindig felettem lebegett és a víz felé közelített. De amint megérintette gyorsan feljebb ment. És ezt tette egymás után. Már alig kaptam levegőt, de a félelmem erős volt. Próbáltam a vízben tartani magam, míg el nem megy. De nem tudtam, hogy mennyi ideig akar itt lenni. Talán addig nem nyugszik, míg meg nem fulladok. És éreztem, hogy ez lesz a vége. Úgy éreztem, hogy tüdőm fel fog robbanni és meghalok. De ekkor a zümmögés abba maradt, így felcsillant bennem a reménylángja. Amilyen gyorsan csak tudtam, a felszínre siettem. De már mindegy volt. Minden elsötétült. A hangok nem voltak többé, az érzékszerveim kikapcsoltak. Eszméletlenül lebegtem a vízen. És ebben az volt a legrosszabb, hogy nem kérhettem bocsánatot Byrontól. 

12. fejezet

12. fejezet

Barátság

A világosbarna hajú lány izgatottan nézett rám. Egy óriás mosolyt festett az arcára, és felém futott. Szorosan megölelt és hüppögni kezdett.

- Nora. Úristen. El sem hiszed mennyit, kerestünk. Az egész iskola téged kutat. Mindenki. – hadarta és még jobban magához szorított.

- Jamie. Hogy találtál rám? – kérdeztem. Jamie már első óta a legjobb barátnőm volt. Sosem vesztünk össze tartósan, és erre nagyon büszkék voltunk. A lánynak világosbarna haja és gyönyörű kék szemei voltak. Ezeket mindig irigyeltem. Az én fakózöld szemem mindig háttérbe került az övé mellett. Ő olyan lány volt, akiért bomlanak a pasik. Szerencsére nem használta ki a helyzetet. Ezért mindig felnéztem rá. Tökéletes az alakja és gyönyörű. Nincs olyan fiú akinek nem tetszene. Legalábbis nagyon kevés.

- Nem tudom. – engedett el és a szemembe nézett. Találtam a fiókomban és közös képet rólunk. És nem bírtam tovább, így meg akartalak keresni. Beültem a kocsimba, és csak jöttem. Két napja úton vagyok… de mindegy. A lényeg, hogy megtaláltalak. De… mit keresel itt? – nézett körbe.  

- Elmagyarázom. – kezdtem, de közbeszóltak.

- Nora! – kiabálta Byron mögöttem, majd meglátta a lányt.- Jamie?

- Byron? – lépett előre. – Miattad, van ez az egész! Elraboltad? Vagy magától jött? – kiabált Jamie. Ő és a fiú sosem kedvelték egymást.

- Miről beszélsz? Nem! És… egyátalán mit keresel itt? – emelte fel a hangját Byron.

- Elég! – álltam közéjük. – Byron menj most be! – kiáltottam rá.

- De… kezdte volna.

- Most! – mondtam neki szárazon, mire sarkon fordult és visszament. Most Jamiere néztem. – Elmagyarázom. Csak hallgass meg! És a legfontosabb, hogy ne nevess! – a lány bólintott, de alig bírta visszafojtani a nevetést. Leültünk egy közeli farönkhöz és elkezdtem. Elmeséltem neki mindent. Vagyis… majdnem mindent. A lényeg az volt, hogy most egy ideig nem mehetek haza, és ezt meg kell értenie. Ő végig csak bólogatott, de valahol igazán meglepettnek tűnt. Arca őszibarackos bársonya, most hirtelen fal fehérré vált.

- Jól vagy? – kérdeztem óvatosan.

- Persze. Csak… ez most kicsit sok volt. És elhiszem. Mindig is hittem az ilyesmiben csak arra nem számítottam, hogy a közelemben történik egy számomra fontos személlyel. – hadarta, majd vett egy mély levegőt. – Most mi lesz?

- Hát… szerintem megpróbáljuk megölni. – nevettem.

- Hogyan? – Jamie még mindig nagyon komoly volt. Sosem hülyéskedte el az ilyen szitukat.

- Nem tudom. Majd kitalálunk valamit. Én a képességeimmel, Eli és Misel pedig az erejükkel.– mosolyogtam.  Majd bólintott. A következő másodpercben a lány szemei tágra nyíltak, majd felpattant.

- Sajnálom, Nora, de most mennem kell. Mát két napja nem mentem haza, és biztos nagyon aggódnak. – indult el az erdő felé.

- És mit mondasz nekik? – tartottam vele a lépést.

- Még nem tudom. Majd útközben kitalálok valamit. - majd megpördült és megölelt. – Jó volt téged újra látni!

- Holnap újra eljössz? – kérdeztem.

- Ha tudok, itt leszek. – majd elengedett, rám mosolygott és futni kezdtem. Integettem neki, bár tudtam, hogy nem látja. Most vettem észre, hogy az erdő elég sötét. A fák szorosan álltak egymás mellett, így nem engedvén be a fényt. Gyorsan visszaszaladtam nehogy bármi bajom essen. Mikor a sima, füves területre értem a szikla még mindig nyitva volt. Gyorsan belibbentem rajta. A szikla nagy zajjal becsukódott mögöttem, mire kicsit felugrottam. Vettem egy mély levegőt, majd leindultam a sötét lépcsőn. Az egészet csak egy pislákoló lámpa világította be. Majd újra egy ajtóhoz értem. Mikor kinyitottam Eli és Misel újra a kanapén nevetgéltek. Minden napos program: filmnézés este. Kuncogtam kicsit. Majd láttam, ahogyan Byron nagy léptekkel felém, közelít. Tekintetével ölni tudott volna.

- Jamie… Mit keres itt? – mondta szárazon.

- Azt mondta, elindult, hogy megkeressen és… megtalált. – vontam vállat és kikerültem.

- Mit mondtál el neki? – fordult utánam.

- Szinte mindent. – mondtam lazán.

- Mindent?! – borult ki. Eli és Misel próbáltak apró méretre zsugorodni, de persze nem sikerült. Csak csendben hallgatták a veszekedést.

- Ő a legjobb barátnőm. Nem tudok neki hazudni. – vágtam vissza.

- Legalább megpróbálhatnád. Nem megbízható.

- Nem megbízható? – léptem közelebb. – És ezt az mondja, aki már az első találkozásnál elutasította, és nem ismerte meg közelebbről? Te ne alkoss róla vélemény! Nem ismered, és nem tudod, hogy min kellett keresztülmennie. – védtem meg Jamiet és a szobám felé vettem az irányt.

- Pattanásokkal? – kiabálta utánnam. Megálltam és vettem egy mély levegőt. Csak egy löket kellet ahhoz, hogy odamenjek és felpofozzam. De aztán elvetettem az ötletet. Utálom, hogy szellem. Bementem a szobámba és hangosan becsaptam az ajtót.

- Mostantól mindig így lesz? – suttogtam magamnak.

11. fejezet

11. fejezet

Közeli barát

-         Ügyes voltál. – hallottam magam mögött Byron hangját. Megálltam és félig hátrafordultam.

-         Kösz! – majd elindultam a nyitott szikla felé.

-         Mostantól mindig ez lesz?- kiabálta utánam. Vettem egy mély levegőt, majd teljesen hátra fordultam.

-         Nem tudom. Mindig ez lesz? – emeltem fel kicsit a hangom. Byron elémlépett és a szemembe nézett. Majd előrenyújtotta a kezét. Biztos elfelejtette. Becsuktam a szemem és vártam, hogy keze átsuhanjon az enyémen. De nem ez történt. Éreztem, ahogy jéghideg bőre az enyémhez ér. A meglepődés sugara futott végig a testemen. Felpattant a szemem és Byronra néztem. Ő csak mosolygott, majd megölelt.

-         Én is fejlődöm. Már koncentráció nélkül is hozzád érhetek, és már nem fáj annyira. Eli szerint több száz év múlva már viselkedhetek emberien. – le voltam fagyva. Jól esett a fiú ölelése, és az is, hogy nem könnyen felejt el. Szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam, hogy ez a pillanat valaha véget érjen. De tudtam, hogy ez be fog következni. Byron elhúzódott, majd elfordult. Láttam, ahogyan ökölbe szorítja a kezét és visszafolytja a fájdalmát. Csak miattam, csak értem szenvedett.

***

Elial, Miselel és Byronnal néztünk valami két órás filmet DVD-n. A címét nem tudtam, de valami krimi vígjáték volt, amit Misel imádott. Én nem bírtam nyugodtan ülni, mert még gyakorolni akartam. A Mahk bármelyik pillanatban lecsaphat. De Eli csak azt hajtogatta, hogy van még időnk. Miselről Byronra, Byronról Elira pillantottam és az arcukat fürkésztem. Mindenki nyugodt volt és egy cseppet sem aggódtak. Amikor felnevettek a filmen, néha összerezzentem. Próbáltam elengedni magam és élvezni a filmet. Kezdtem én is átérezni a többiek hangulatát, és néha én is felnevettem a film viccein. Mikor véget ért, Misel és Byron elaludt. Eli sóhajtott egyet és felkelt. Felkapta Miselt, bevitte a hálószobájába, letette az ágyra és jól betakarta. Felkeltem a kanapéról, és szemem majd leragadt.

-         Akkor én megyek is. – ásítottam. – Jó éjt! – visszapillantottam az édesen alvó Byronra és a hálószobámba igyekeztem. Lefeküdtem és azonnal elaludtam.

Reggel boldogan ébredtem, hogy most nem Mahk jellegű álom volt. Igazából nem is álmodtam semmit. Elial megint kimentünk gyakorolni, de most Misel is nézett minket.

-         Hajrá! – kiabálta felé, én pedig nem akartam neki csalódást okozni. Most úgy koncentráltam, mint eddig soha. Szememet becsuktam, kezeimet pedig jó szorosan egymáshoz nyomtam. Gyorsan vettem a levegőt. Sikerülni kell. Kezem újra égett, de tovább kellett bírnom. Egy hosszú percig még úgy voltam, majd kinyitottam a szemem, de kezeim ugyanott maradtak. Erősen a szalmabábúra koncentráltam. Szememben szinte fellobbant egy apró tűz, ami növekedni kezdett. Az egész testem forró volt. Kicsit széthúztam a kezemet, és éreztem a benne pattogó parazsat. Sikerülni fog. Majd halványan elmosolyogtam és készen álltam az erőm kiengedésére. Mind két kezemet egyenesen a szalmabábú felé irányítottam. A kezeimből most egy nagyobb méretű narancssárga gömb indult a szalmabábú felé. Mikor elérte az fellángolt. A lángnyalábok az égig csaptak, és félelmetesen sistergett és ropogott. Hátrahőköltem, de elégedetten mosolyogtam. Örömömben ugrálni kezdtem, és észrevettem, hogy a körülöttem lévők is büszkén mosolyogtak.

-         Mára ennyi! – tapsolt Eli. – Misel! Gyere! – intett neki. A lány kíváncsian Eli elé állt és kérdően nézett rá. Én gyorsan odaálltam Byron mellé, a sziklához.

-         Most bebizonyítom, hogy erősebb vagyok nálad! – mosolygott Eli veszélyesen. Misel karba tette a kezét, és a jobb lábára helyezte testsúlyát.

-         Remélem, bírod a csalódást. – mosolyodott el gúnyosan a lány, majd futó pozícióba helyezkedett. Eli felnevetett és utánozta Miselt. Nekidőltem a sziklának, és kíváncsian néztem a harcot. Versenyautó gyorsaságban elindultak egymás felé. Misel ugrott egyet és átugrotta a fiút, majd egy erőset a hátába rúgott. Eli fájdalmasan felnyögött, de már fordult is meg, hogy bosszú álljon. Lassan elindult a lány felé, majd egyre gyorsabbra vette a tempót. A következő pillanatban Eli a földre kerül és egy laza mozdulattal kigáncsolta. De Misel számított erre, és mielőtt a földre esett volna, csinált egy hátraszaltót és megállt. Mindketten hangosan vették a levegőt.  Szinte egyszerre elmosolyodtak. A következő pillanatban Misel eltűnt. Mindannyian körbenéztünk, de sehol sem láttuk. A következő másodpercben leterítette Eli hátulról. Majd felált és lábát a fiú hátára tette.

-         Valakinek vesztenie kellett. Örülök, hogy te voltál az. – suttogta a fülébe, majd felállt. Felénk indult és porolgatni kezdte magát. Odaért hozzánk majd felnevetett. – Nem volt túl hosszú menet. – mondta, majd belerúgott egyet a sziklába, mire az nagy zörgéssel kinyílt. Intett egyet és bement. Eli feltápászkodott és elhúzta a száját. Byronnal nevetni kezdtünk, mire szúrósan nézett ránk. Elment mellettünk, és bement.

-         Még nincs vége! – kiabálta szárazan Misel után. Újra elnevettük magunkat. Byron rámmosolygott és követte a fiút. Én még egyszer végignéztem a tájon. A még mindig füstölő szalmabábún és a zöldellő fűn. Éreztem a nap melegét a bőrömön, ami biztonságérzetet nyújtott. Beszívtam a levegőt. Majd valami megmozzant a bokorban. Szemem felpattant és ijedten hátraléptem. Láttam ahogy egy alak lép ki a sötétből.

-         Istenem! Jamie … 

10. fejezet

10. fejezet

A gyakorlás

-         Teljesen olyan volt, mint ahogy Misel leírta. – pillantottam a lányra, aki kíváncsian hallgatta az álmomat. – És… és valamilyen narancssárga gömböt lőttem a szörnyre. A… a tenyeremből. – mondtam és hitetlenkedve bámultam a kezeimet.

-         Nem lehet véletlen. – szólalt meg a lány mire Eli bólintott. Kérdőn néztem rájuk. – Eli nem mondta el, ugye? – nézett rám, majd elmosolyodott és kiugrottak tökéletesen fehér fogai.

-         Mit is? – pillantottam a fiúra, aki elfordította a fejét.

-         Most, hogy Sash vagy… vagyis nem ember… természetes, hogy vannak képességeid. Olyan vagy, mint egy boszorkány. Hihetetlen erőd van. Játszhatsz a természettel, az emberekkel… bármivel. – mondta és próbálta leplezni az irigységét. – Szinte bármit megtehetsz. Eli csak azért nem mondta el, mert félt, hogy visszaélnél vele. – pillantott a fiúra viccesen.

-         Ilyenek képzelsz? – kérdeztem tőle nevetve. Majd mindannyian nevetésbe törtünk ki. Majd egy fuvallatott hallottunk. Arcomról lefagyott a mosoly és gyorsan az asztalra néztem, ahol ültünk.

-         Gyere, csatlakozz. – intett oda Misel Byronnak. A fiú megállt az asztal másik oldalán és engem bámult. Féltem ránézni. Inkább csak bámultam az ujjaimat. Eli és Misel nevetgéltek, beszélgettek. Ez idő alatt Byron csak bámult engem. Nem szólalt meg, nem mozdult meg… csak bámult. Nem bírtam. A tekintete lyukat fúrt a testembe. Gyorsan felálltam és Byronra néztem.

-         Bocsássatok meg! – mondtam miközben Byron óriási szemeibe bámultam. Fél másodpercig még ott álltam, majd elindultam a szobámba. Éreztem, ahogy a fiú tekintete a hátamba fúródik. Gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót és vettem egy mély levegőt.

-         Hogy történhetett ez? –mondtam magamnak.

***

Elial az erdőben voltunk. Azt mondta, hogy edzenem kell magam. Mármint az erőmet. Először azt a gömböt gyakoroltuk, amit az álmomban láttam. Byron nézte, ahogyan gyakorolom. Eli szerint több szem többet lát. De ettől csak még idegesebb lettem.

-         Készen állsz? – szólalt meg Eli. Bólintottam. – Csináld pontosan ugyan azt, amit álmodban. – így tettem. Kezeimet szorosan egymáshoz szorítottam, és koncentrálni próbáltam. Majd a kezemet ráirányítottam arra a szalmabábúra, amit Eli szerzett valahonnan. Semmi. Csalódottan leengedtem a kezem, és a fiúra néztem.

-         Próbáld újra. – bíztatott. Kezemet újra összeérintettem, és próbáltam még szorosabban egymáshoz nyomni őket. Szememet becsuktam és csak arra a narancssárga fénygömbre gondoltam. Éreztem, hogy valamicske erő izzik a két tenyerem között, de az olyan apró és gyenge volt, hogy növelni akartam. Majd amikor már elég nagynak éreztem, újra a szalmabábú felé irányítottam a kezemet. Semmi. A képzeletem játszik velem.

-         Miért nem sikerül? Az álmomban olyan könnyűnek látszott. – húztam el a szám.

-         Mert még sokat kell gyakorolnod. És nem csak ezt. Több száz képességed van még, amikről nem tudsz. A legtöbbet nem is tudod előhozni. Valamelyiket pedig csak kirázod. Hidj magadban és sikerülni fog. – bólintottam és becsuktam a szemem. Vettem egy mély levegőt és újra magam elé képzeltem a fénygömböt. Elképzeltem, ahogy a narancssárga és a citromsárga táncot lejtenek a gömb közepében. Összeérintettem a kezemet. Egyre szorosabban nyomtam őket egymáshoz. Újra a tenyeremben éreztem az apró fénygömböt, de ez nem volt elég. Próbáltam minél nagyobbra növelni az elmémben. Éreztem, hogy nő, de még ez sem volt megfelelő. A tenyerem szinte égett, szememet csukva tartottam, de nem bírtam sokáig. Szemem felpattant, kezemet pedig újra kinyújtotta a szalmabábú felé. Egy aprócska, biliárdgolyó nagyságú, narancssárgás gömb repült ki a kezemből. A szalmabábút nem érte el, két méterrel előttem ért földet, majd eltűnt. Nem az a nagy gömb volt, amit az álmomban láttam, de mégis boldogsággal töltött el, hogy legalább ennyi sikerült. Óriási vigyorral Elira néztem, aki elismerően mosolygott.

-         Haladunk. – mondta halkan. 

9. fejezet

9. fejezet

Az álom.

Éjfél körül sem jött álom a fejembe. A gondolatok nem hagytak nyugodni. Nem hittem el, hogy egy nap alatt ilyen jóba lettek. És, igen, bevallom. Féltékeny vagyok. Ő volt az egyetlen olyan ember az életemben, akinek bármit elmondhattam. Minden beteges képzelődésemet. Egyszerűen mindent. Ő értett meg engem igazán. De megráztam a fejem és próbáltam elterelni a fájdalmas gondolatokat. Csak becsuktam a szemem és a régi életemre gondoltam. A régi önmagamra. A családomra és az iskolai napokra. Már-már félálomba voltam, mikor valami óriási puffanás zavart meg. Kipattantam az ágyból és résnyire nyitottam az ajtót. Csak két ember körvonalát tudtam kivenni a sötétben. Majd lassan kicsusszantam a résen és a fal mellett haladva, a villanykapcsolóig botorkáltam. Felgyulladt az erős fény. A szemem elé kaptam, és mikor hozzászoktam a világossághoz kinyitottam. Eli és Misel állt előttem. Arcukon félelem jelent meg. Kérdően néztem rájuk.

-         Bocsi Nora. – szólalt meg Eli. – Csak… edzettünk. Tudod formában, kell tartanunk a testüket.

-         Hajnali fél egykor? – emeltem fel a hangomat, mire ők bűntudatot színlelve a földet bámulták. – Mindegy. Úgysem tudok aludni. – majd lehuppantam a kanapéra, ők pedig mellém. Misel unottan kapcsolgatott a csatornák között, és valami béna horrorfilmnél állapodtunk meg. Eli és Misel hangosan nevettek rajta, én viszont csak megmosolyogtam az egyes részeket. Valami csatornaszörnyről szólt, aki megeszi az embereket. Rémes. De sajnos húsz perc múlva vége lett, ezért újra kapcsolgattunk. Eli sportot akart nézni, de Misel és én nem voltunk oda érte. Úgyhogy kapcsolgattunk ide-oda, de nem találtunk semmit. Eli és Misel elaludt, és nekem is majdnem leragadt a szemem. Ficánkolni kezdtem, hogy megtaláljam a számomra kényelmes helyet. Próbáltam valahogy elfeküdni úgy, hogy ne ébresszem fel őket. Eli vállára hajtottam a fejem és aludni próbáltam. Még hallottam pár mozgolódást és horkolást, de aztán végül elaludtam.

Mikor felébredtem a puha kanapé helyett, valami kemény és nedvesen feküdtem. Magam mellé nyúltam és megtapintottam a nyirkos füvet. Felpattant a szemem. Felettem az ég sötét és felhős volt. Esni fog. Gyorsan felálltam és körbenéztem. Körülöttem körben fák és bokrok voltak. Körbenéztem. Egy lélek sem volt a környéken. A félelem vett hatalmába, és sikítani támadt kedvem. Futni akartam valamerre, de még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Majd hangos zümmögés rázta fel a csendet. Gyorsan hátrapördültem. Erős szél csapott az arcomba. Szőke hajam a szemem elé csapott. Próbáltam a fülem mögé simítani a rakoncátlan fürtöket, de túl erős volt szél. És Ekkor feltűnt. A Mahk olyan gyorsan repült felém, biztos voltam, hogy elkap. De a remény utolsó lángjai felcsaptak bennem és futásnak eredtem. A hajamat mindig a szemem elé fújta a szörny szárnycsapkodásainak köszönhető szél, úgyhogy ez lelassította a menekülést. Olyan gyorsan futottam, mint még soha, de ez nem volt elég. A Mahk közvetlenül felettem volt. El fog kapni. Nincs menekvés. Majd egyszer csak megálltam. Nem az én döntésem volt, hanem a testemé. Úgy éreztem, mintha most az agyam leállt volna, és csak az adrenalin löket irányítana. Megálltam és felnéztem a rám, éhező szörnyetegre. Összárintettem a kezeimet és szorosan egymásnak szorítottam őket. Becsuktam a szemem és összpontosítottam. A szörny egyre közelebb jött, de én nem féltem. Majd gyorsan felpattant a szemem, felnéztem a szörnyre, és a kezeimet rá irányítottam. Egy narancssárga gömb repült a szörny felé, és mikor elérte azt felrobbant. A Mahk nagy sipítozással és morgással a földre került. Az volt a legfurcsább, hogy meg sem lepődtem. Elégedetten mosolyogtam és vártam az életemre törő szörny halálát. Mikor abbahagyta a ficánkolást és a morgást, észrevettem, hogy hasa fel van vágva és undorító belsőségeinek fele bepiszkolta a fűvet. Lassan odasétáltam és leguggoltam a tetem elé. A következő pillanatban azt sem tudtam, hogy mit csinálok vagy, hogy mit akarok. Előrenyújtottam a kezem és a lény beleiben megtapintottam valamit. Gyorsan felálltam és magam elé emeltem. Egy gyönyörű arany nyaklánc lógott előttem, és rajta egy gyönyörű zöld smaragdkő volt. A véres ékszer megcsillant a napfényben. Napfény. Felpillantottam és hunyorognom kellett. Pár perccel ezelőtt még az ég sötét és felhős volt, most pedig az időjárás a legszebb nyári napnak tudható be.

      Felpattant a szemem. Magam előtt a barna,fa plafont láttam. Körbenéztem a szobában. Csak álmodtam.

8. fejezet

8.fejezet

Érzelmek

Kiderült, hogy Misel is Gesa, úgy, mint Eli.  Csak ő sokkal erősebb, amit a fiú nagyon irigyel.  Misel nagyon kedves volt velünk. Mindenben segített és próbált normálisan viselkedni velem. De amint meglátott feltűnően kiegyenesedett és bámulni kezdett. Azt mondta, hogy a legtöbb Sash az önteltségébe halt bele. Remélem nekem nem ez lesz a vesztem.. Misel mérete majdnem akkora volt, mint az enyém, szóval a ruhaprobléma megoldva. Eli újra elment beszerezni ezt-azt. Gondolom fogkefét meg ilyesmit. Sokáig beszélgettünk Miselell a kanapén. Byron szívesen hallgatta a lány történeteit. Mint később kiderült a lány 425 éves. Mikor ezt megtudtam tátva maradt a szám és elakadt a szavam. Misel alig néz ki tizenhat évesnek. Azt mondta, hogy hat éves korában jött rá, hogy mi is ő. Kilenc évesen a szülei meghaltak egy gyilkosság során. A részleteket még ő sem tudta. Szóval kilenc éves korában lett önálló, és akkor építette ezt a helyet. Teljesen egyedül. Aztán tizenhét éves korában neki is meg kellett küzdeni egy Mahkkal. De neki óriási szerencséje volt. Az a szörny, aki őt üldözte, éppen haldoklott. Misel megtalálta a tetemét és felnyitotta, hogy tanulmányozni tudja. Meglepetésére nem voltak csontjai se szíve, csak belek. De a belsőségek között talált egy láncot. Egy gyönyörű zöld smaragdkő volt benne. Sajnos idő közben elvesztette, de próbálta hangsúlyozni, hogy mennyire gyönyörű volt. Észrevettem, hogy Byron és Misel egész végig bámulták egymást, amit féltékenykedve néztem. Nem lehetek féltékeny. Hiszen csak barátok vagyunk. És megérdemli, hogy boldog legyen valakivel. De még nem történt semmi. Nyugodj meg! Ismételtem magamban. Próbáltam nem feltűnően bámulni őket, ahogyan boldogan nevetgélnek és engem észre, sem vesznek. Szerencsére a következő pillanatban Eli megjött és beszélnie kellet Miselell, ezért kivonultak a szobából. Byron mosolyogva utána pillantott. Gyorsan felálltam, mert a sírás már fojtogatott és nem akartam, hogy fiú észrevegyen.

-         Nora! – szólt utánam. Vettem egy mély levegőt és megfordultam. – Jól vagy?

-         Persze. – hadartam, de hangomon még így is észre lehetett venni, hogy remeg. Közelebb léptett és a szeme belefúródott az enyémbe. Szinte kényszeríttet a tekintetével, hogy rá nézzek.

-         Mondd az igazat! – komoly volt, de nem mondhattam neki, hogy féltékeny vagyok. Az talán tönkretenné a barátságunkat, amibe belehalnék.

-         Semmi. Komolyan. – mondtam, de szemeim elárultak. Egy könnycsepp gördült végig gyorsan az arcomon, egészen le az államig. Byron észrevette. Tekintete tele volt aggódással és kíváncsisággal. Közelebb lépett, mire én hátra. Majd megfordultam és faképnél hagytam. Berohantam a hálószobába és becsaptam magam mögött az ajtót. Byron tudta, hogy jobb ilyenkor magamra hagyni, ezért nem követett, amiért hálás voltam. Az ajtónak dőltem és gyorsan befogtam a számat a kezemmel. A sírás kitört belőlem, de próbáltam hangtalanul intézni. Kevés sikerrel. Biztos voltam benne, hogy Byron meghallotta. Lecsúsztam a földre, és a tenyerembe temettem az arcomat. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem el ott a földön sírva, de nagyon megfájdult a fejem. Résnyire kinyitottam az ajtót és kikukucskáltam. Byron és Misel a kanapén ültek és nevetgéltek. Úgy döntöttem, hogy meg kell tanulnom elfogadni a látványt. Lassan kisétáltam és Byron nevetése megszűnt. Egyenesen a fürdő felé vettem az irányt és még rájuk sem pillantottam. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót és a tükör elé sétáltam. Arcom teljesen kipírosodott, és szemem megdagadt a sok sírástól. Megmostam a fejem hideg vízzel, ami nagyon jól esett. Fogtam egy gumit a tükör alatti polcról és összekötöttem a hosszú, szőke hajam. Ekkor vettem észre egy mély sebet az arcom szélén. A vér ráalvadt, de még mindig serkent belőle pár csepp. A kezemmel lazán letöröltem, kezemet pedig a ruhámba. Pedig ez nem volt jellemző rám. Mindig is próbáltam elkerülni a piszkot, a sérüléseket és minden mást. De most csak simán belekentem a ruhámba. Kezdtem teljesen megváltozni. Kívülről-belülről. E miatt az istennős dolog miatt sokkal szebb lettem, amit nem is bántam. Megráztam a fejem és kicsit igazítottam még a kinézetemen, aztán kimentem. Miselt most nem láttam, de Byron egyenesen engem bámult. Felállt és felém indult. El akartam szaladni előle. Most nem akartam vele beszélni. De egyszer meg kell történnie, így hát ott maradtam.

-         Nora. Bízz bennem. – szólalt meg lassan. Egyenesen a szemembe bámult. Én álltam a pillantását. Ezek a gyönyörű szemek. Szinte elvarázsoltak. Egy hosszú percig meg sem bírtam szólalni.

-         Én… nincs semmi baj. Byron. – mosolyogtam rá bíztatóan. – Kérlek. – Byron még mindig halál komolyan nézett rám, amitől kicsit megijedtem.

Byron! – harsogtak valaki a másik szobából. – Megvan! – ezzel Misel kijött a saját hálószobájából és a kezében egy DVD tokkal. Szinte ugrálva jött oda hozzánk. Rápillantottam a fiúra, akinek arckifejezése rémült volt. Kikerültem és visszamentem a szobámba. Byron még utánam akart szólni, de nem tudta, hogy mit mondhatna. Azonnal rám tört a sírás. Nem! Erősnek kell lennem. Mostantól nincsenek érzelmek. Gondoltam és letöröltem a könnycseppeket

7. fejezet

7. fejezet

Történések

Hajnali háromig fenn voltam, mire álom jött a szememre. Órákig békésen aludtam, de aztán felriadtam. Szemem felpattant, és gyorsan felültem. Úgy éreztem, mintha az egész ház remegne. És sajnos nem csak éreztem. A polcról leestek a könyvek, és odakint hallottam, hogy valami lezuhan, és szilánkokra törik. Gyorsan felpattantam és kirohantam. Ebben a pillanatban jelent meg Eli és Byron.

-         Mi történik? – próbáltam túlharsogni az ijesztő zajt.

-         Mahk. – kiabálta Eli. – El kell mennünk innen! Minél hamarabb.  – ekkor a fiú közelebb lépett és felkapott, majd elkezdett velem futni az ajtó felé. Byron hirtelen eltűnt. Már a folyosón voltunk. A széles ablakokon láttam a szörny óriási lábait. Félelem és izgatottság futott végig rajtam. Nem akartam többet látni. Eltakartam a szemem és Eli mellkasára hajtottam a fejem. Vártam, hogy vége legyen. De ekkor közvetlenül mellettem betört egy ablak, és a szilánkok felénk repültek. Szerencsére Eli könnyűszerrel kikerülte őket és csak néhány véres heg keletkezett a karomon. Pár másodperc múlva erős szelet éreztem magamon. Hallottam valami hangos zümmögés félét felettem. A következő pillanatban valami puhát éreztem magam alatt. Bátorságot merítettem és kinyitottam a szemem. A terepjáró hátsó ülésére fektettek. Byron aggódva nézett rám. Eli, amilyen gyorsan csak tudott, eszeveszetten vezetett.

-         Minden rendben? – kérdezte halkan Byron.

-         Igen. Persze. – gyorsan vettem a levegőt és felkönyököltem. – Üldöz?

A fiú lassan bólintott.

- Egy menedékhelyre megyünk, ha nem öl meg minket. Egy barátomé és a föld alatt van, de attól még luxus. – kiabálta hátra Eli. A zümmögés mögöttünk egyre hangosabb lett, mire Eli elrántotta a kormány és majdnem felborultunk. Közelebb kúsztam Byronhoz, bár tudtam ,hogy semmi értelme. De mégis jól esett a közelemben tudni őt. A kocsi nagyot rázkódott és nem egyszer vertem be a fejem valahova. Byron ezen elmosolyodott. Örömmel töltött, hogy még ilyen helyzetben is képes mosolyogni. Pár hosszú percig a Mahk elől menekültünk, amikor Eli hirtelen megállt. Byron ismét eltűnt. A nagytermetű fiú újból felkapott. Egy erdőben voltunk. A fák és a bokrok sűrűn álltak egymás mellett, ezzel akadályozva azt, hogy besüssön a nap. Eli gyorsan végigrohant velem az erdőn és egy nagy kősziklához értünk. A fiú belerúgott egy hatalmasat, mire az kicsit megremegett. Csodáltam is, hogy nem fájdította a lábát. A következő pillanatban a sziklából kirajzolódott egy ajtó, aminek a színe megegyezett a kődarabéval. Eli berohant az ajtón, ami utána rögtön el is tűnt. Egy hosszú, sötét, félelmetes lépcsőt láttunk magunk előtt. A fiú kettesével szelte a lépcsőfokokat, később már hármasával. Amikor leértünk egy újabb ajtó jelent meg előttünk, de ez már fából volt. Mikor Eli benyitott elakadt a szavam. A hely… egyszerűen csodálatos volt. A lekerekített falak arany színben pompáztak. Sehol egy ablak. Csak a lámpa adott valamicske fényt. A szoba közepén volt egy óriási kanapé, előtte pedig egy nagyképernyős tévé. A nappalit és azt a dolgozószobaszerű helyet egy hatalmas könyvespolc választott el, ami tele volt szebbnél szebb könyvekkel. A nappaliba benyílt egy másik szoba is, ami szerintem a konyha volt. Két ajtó volt az egész helységben. Az egyik a fürdőszobáé a másik a hálószobáé. Elinak igaza volt. Ez tényleg luxus.  Megláttam Byron a fal előtt, ahogyan a felakasztott képeket nézegette.

- Misel! – kiáltotta a fiú és letett a kanapéra. Ebben a pillanatban az egyik ajtó kinyílt, ami a fürdőszobáé volt, és egy csinos, fiatal lány jelent meg. Mikor meglátott félelem ült ki az arcára. Lassan felém indult, majd letérdelt elém.

- Felség! Számomra a megtiszteltetés, hogy az otthonomat választotta arra, hogy elbújhasson. Ígérem, hogy mindenben próbálok segíteni, és bármit megteszek azért, hogy ne essen bántódása. – mondta ugyanolyan alázattal, mint nemrég Eli és Byron.

- Szia… Misel ugye? – álltam fel. – Köszönöm, de nincs szükség rá. Bánj velem úgy, mint egy normális emberrel. Állj fel nyugodtan. 

A lány felállt és a szemembe nézett. Világosbarna, sűrű haja a vállára omlott, gyönyörű kék szemei engem fürkésztek. Rámosolyogtam nyugtatóan, de hiába.

- Biztos ebben, felség?

- Teljesen biztos vagyok benne. És ne szólíts felségnek. Nora vagyok. Nora Mitchell. – nyújtottam felé a kezem.

- Misel Arbon. – majd kezet ráztunk és egymásra mosolyogtunk. 

6. fejezet

6. fejezet

Feltámadás.

Újabb sötétség. Már nem a csodálatos erdőben voltam, amit egy kicsit bántam. Gyorsan kinyitottam a szemem. A kanapén feküdtem, takaróval a testemen. Gyorsan a földre dobtam és felálltam. Byron még mindig a kanapé másik felén ült. Felkapta a fejét és lassan felállt. Szeme kikerekedett, szája tátva maradt. Eli is pont így nézett ki.

-         Istenem. – mondták szinte egyszerre. Byron tett felém pár lépést, hogy meggyőződjön, hogy tényleg valóságos vagyok-e. Szélesen elmosolyodtam, és a tekintetét fürkésztem. Majd Elire pillantottam, aki szintúgy nem hitt a szemének. Valaki magához ölelt. Byron volt az.

-         Tudom, hogy nem tartod jó ötletnek, de nem érdekel. Azt hittem meghaltál. – hüppögött és még szorosabban megölelt. Boldogságkönnyek peregtek le az arcán. Majd elengedett, a fejéhez kapott, és ledőlt a kanapéra. Próbált nem hangot adni a fájdalmának.

-         De… hogyan? . lépett közelebb Eli. Elmeséltem neki mindent, amit láttam és hallottam, mikor kiléptem a testemből. Mikor végeztem Eli és Byron letérdelt elém.

-         Felség. – szólalt meg a nagydarab fiú. - Várom a parancsát.

-         Tessék? – kérdeztem.

-         Mikor visszajött, éreztük, hogy valami megváltozott önben. Gyönyörűbb lett és fenséges. Sajnálom, hogy nem vettük észre azonnal. Ostobák vagyunk. – mondta alázatosan.

-         Álljatok fel. Nem akarok különleges bánásmódot emiatt. Én még mindig ugyanaz a Nora vagyok, mint eddig. – mosolyogtam, mire felálltak. Bár tekintetük még mindig a földön volt.

-         Nézzetek rám! – szóltam rájuk szigorúan. A két fiú, szinte egyszerre, nézett fel. – Ígérjétek meg, hogy ugyanúgy bántok majd velem, mint eddig!

-         Ígérjük. – harsogták egyszerre. 

-         Rendben. – bólintottam és rájuk mosolyogtam. Ők is megpróbáltak egy halvány mosolyt festeni arcukra. Sóhajtottam egy mélyet és lehajtottam a fejem. Bementem a szobámba és magamra csuktam az ajtót. Leborultam az ágyra és felnéztem a plafonra. Vettem egy mély levegőt. Fel kellett fognom, hogy mi történik velem. Ez az egész most túl sok. Túl sok minden történik, túl gyorsan. Olyan érzés mintha be lennék zárva valahova, ahonnan nincs kiút. És kb. így is, van. Fogva tartanak. De szerencsére nem rosszindulattal. És itt van Byron, aki próbál mindentől megvédeni. Ha tud. Neki sem lehet könnyű. Így… szellemként. Érinthetetlenként. Többé nem érezheti a nyár melegét, a tél fagyát. Semmit. Kiborító és félelmetes.

-         Bejöhetek? – hallottam egy ismerős hangot az ajtó túloldalán.

-         Öö … persze. – haboztam, majd felültem. Byron suhant át az ajtón. Hátrahőkköltem. Ezt még meg kell szoknom.

-         Sajnálom. – mondta, és szomorúan lehajtotta a fejét.

-         Mit sajnálsz?

-         Hát azt… ami történt. Hogy… hogy… meghaltál. – mondta hatalmas lelkiismeret furdalással az arcán. Felálltam és elé léptem.

-         Te segítettél elmenekülni. Az érzelmeim átvették volna felettem a hatalmat, és ott maradtam volna. A Mahk megölte volna a családomat. Úgy is lehet nézni, hogy megmentetted őket.

-         Rossz ötlet volt meglátogatni őket- mondta komoran és a szemeimbe nézett. Elvesztem a tekintetében és pár hosszú másodpercig, nem tudtam megszólalni. Csak őt bámultam. – Csak… amikor apám meghalt megígértem neki, hogy mindig vigyázni fogok anyára. De ezt most nem tudom teljesíteni és… olyan mintha elárultam volna őket.

-         Dehogy! Most is épp vigyázol rá. Nem engeded, hogy az a valami bántsa. . mosolyogtam rá, de ez nem nyugtatta meg.

-         Mikor beléptem… és meglátott… sírni kezdett és meg akart ölelni. Én… én nem készültem fel rendesen erre… ezért… átment rajtam. Sikítani kezdett. Láttam a szemében a félelmet és a csalódottságot. Próbáltam neki megmagyarázni, de nem is akarta hallani. Mindig is tudta, hogy léteznek ilyen… lények, de sosem akarta, hogy én is belecsöppenjek a világukba és őt is magammal, rántsam. Teljesen kiborult. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Annyira sajnáltam. Így hát… tudod… megpróbáltam megnyugtatni, de félt hozzám érni. Mindennél jobban szeretem anyámat, Nora. Most perig egyedül kell hagynom. Óriási bűntudatot érzek és… és nem tudom, mit tegyek. – leült az ágyam szélére és a tenyerébe temette a kezét. Leültem mellé.

-         Byron. Két hétig voltál távol és megvolt egyedül is. Nem lehet olyan nagy baja. Ne becsüld le. Felnőtt nő. Lehet, hogy alkoholista és depressziós, de nagyon okos. Higyj nekem. – meg akartam fogni megnyugtatóan a vállát, de ezekről, az érintkezésekről már rég lemondtam.

-         Megpróbálok. – mosolygott rám. Mosolya helyes és olyan varázslatos volt. Mindig is tudtam, hogy nagyon jóképű, de most valami megváltozott benne. És nem csak az, hogy… meghalt. Komolyabb és felelősségtudatosabb lett. Azt hiszem… kezd felnőni. Én pedig ugyanaz az idióta gyerek maradok, aki mindig is voltam. De tudom, hogy ő így szeret. És ennyi elég ahhoz, hogy ne aggódjak, hogy talál majd valaki mást. Mindig is féltem attól, hogy lesz valakije, és attól, hogy engem elfelejt. Próbálok erre felkészülni, de nem tudok. Próbálom elfogadni, hogy csak barátok vagyunk. A legjobb barátok. És talán ennyi is elég ahhoz, hogy boldog legyek.

-          

5. fejezet

5. fejezet

Rossz döntés

Elengedtük egymást és leültünk a nappaliba. Több kérdés zúdítottak rám, amikre nem tudtam válaszolni. Nekik is elmondtam, hogy el kell majd mennem, de nem hittek nekem. Azt hitték, hogy tréfálok. Bárcsak így lenne. Pár perc múlva meg állt a terepjáró, benne Byronnal. Mindenki kíváncsian emelte fel a fejét.

-         Mennem kell. – mondtam majd felpattantam a kanapéról és amilyen gyorsan, csak tudtam, kirohantam, ők pedig utánam. Gyorsan be akartam szállni az autóba, de apám megfogta a kezem és hátrarántott. Felsikoltottam, mire Byron kiszállt az autóból és megállt előttünk. Behunyta a szemét és összehúzta a szemöldökét. Újra megteszi. Kiabálni akartam, hogy ne tegye, de a félelem átvette a hatalmat felettem. Majd odarohant hozzánk, apám kezét lefejtette a karomról és magával húzott. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Apám kiabált még utánunk valamit, amit nem értettem. Szomorúan pillantottam vissza rájuk. Byron. A fiúra pillantottam, aki látszólag nagy kínnal küzdött.

-         Byron! – kiáltottam. –Húzódj le. – de a fiú nem hallgatott rám. Azt hitte képes kibírni, de pár másodperc múlva elengedte a kormányt és a feje után nyúlt. Ordítani kezdett, én pedig kétségbeesetten próbáltam kormányozni az autót. Felnéztem és láttam, hogy egy óriási fa felé tartunk. Sikítottam egy utolsót, aztán minden elsötétült.

***

-         Meghalt. – hallottam valaki hangját felettem. Pontosan hallottam a lélegzeteit, a szemrebbenéseit. Hogyan? Mindent sokkal élesebben hallottam. Ahogy egy pihe leesik a padlóra, ahogyan a szél süvít odakint, ahogyan valaki csendesen leült és a kezébe temette arcát. Semmit sem láttam, ami kifejezetten zavart. Mozdulni sem bírtam. Nem éreztem a végtagjaimat, meg szinte semmit. Csak hallottam, ahogy a szoba megtelik bánattal és szomorúsággal.  De mégis, hogyan? Hallottam, ahogy valaki arcán leperegnek a keserű könnyek. Minden egyes mozdulatot, lépést és mindent, ami a szobában vagy a környékünkön volt, hallottam. Ez megrémisztett. Meg szinte minden, ami az elmúlt hetekben történt. Néha csak remélni mertem, hogy ez egy rossz álom, de sajnos utána mindig rájöttem, hogy nem az. A következő pillanatban a kanapé előtt álltam. Láttam, ahogy Byron próbálja visszafojtani a könnyeit és láttam, ahogy Eli valamit letakar egy takaróval. Majd rájöttem. Engem takart le. Legalábbis a testemet. Meghaltam. Körbesétáltam a szobában, egészen a tükörig. Nem láttam magam benne. Tudtam, hogy nincs értelme sikítani, hisz senki sem hallaná meg. Talán Byron… Odasiettem hozzá, majd óvatosan megérintettem a vállát. Sikerült. Olyan hihetetlenül boldog voltam. Byron felnézett a vállára majd fel rám. Vártam, hogy felpattanjon és, hogy magához öleljen. De átnézett rajtam.

-         Byron… - szólaltam meg egy túlvilági hangon. Nem vett észre. Tombolni támadt kedvem, ordítani, de nem lett volna értelme. Szépen elfogadtam, hogy meghaltam és, hogy többé nem beszélhetek vele.

-         Jöjj velem! – hallottam egy lágy, gyönyörű hangot a hátam mögött. Gyorsan megpördültem és egy ismeretlen nő állt előttem. Gyönyörű volt. Hullámos, fényes barna haja a vállára omlott, nagy barna szemei engem fürkésztek. Valami fehér köpenyt hordott, ami leért egészen a bokájáig. Egy koszorú féle korona volt a fején. Mögötte valami narancssárga fény világított erősen. Hívogatóan felemelte a kezét. Hátrapillantottam még egyszer utoljára a fiúkhoz. Mindkettő arcára szomorúság ült ki. Elindultam a nő felé. Megfogtam a sima, puha kezét és bevezetett a fénybe. Egy ideig semmit sem láttam, aztán megjelent előttem egy erdő. Bokrokat és fákat láttam magam előtt, amikből néhány gyönyörű lány kukucskált ki, ugyanolyan ruhában voltak, mint ami az előző nőn láttam.

-         Cornelia vagyok. Ők pedig a testvéreim. – emelte a karját az erdő felé. – Most ,hogy meghaltál te is a Sashok közé, tartozol. – mosolygott rám.

-         Sash? – húztam fel a szemöldököm.

-         Igen. Az jelenti, Istennő. Egy mindenek felett álló hatalom tulajdonosai vagyunk. Szinte sehogy sem lehet minket megölni. Csak egyféleképpen. – felemelte a mutatóujját, hogy figyeljek. – Csak akkor halhatsz meg véglegesen, ha letépik a fátyladat.

-         Hogy mi? – próbáltam visszafojtani a nevetést nehéz sikerrel.

-         Az a szerencsénk, hogy a fátyol láthatatlan. Csak akkor jelenik, meg ha egy természetfeletti lény tud a létezésedről és meg akar ölni. Ha megölnek téged, akkor a te erőd az ő testébe áramlik. És ha ez az erő rossz kezekbe kerül, akkor végzetes is lehet. – mutatott a ruhámra. Lenéztem magamra és láttam, hogy ugyanolyan ruhát viselek, mint ők. Éreztem a fátylat a fejemen. Cornelia egy gyönyörű, aranykeretes tükröt nyújtott elém. Megfogtam, és magam elé helyeztem. Szőke hajam fel volt kötve kontyba, és két hullámos tincs, minden oldalról lelógott a babaarcom mellett. Eddig sötétzöld szemem, most kivirult és megcsillant. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettem gyönyörű. Elakadt a szavam. Cornelia elégedetten bólintott.

-         Dönthetsz! Vagy itt maradsz velünk, a paradicsomba, vagy visszatérhetsz az életbe és folytathatod az életet Sashként. – szólalt meg komoran.

-         De… de hogy lettem én… Sash? – kérdeztem még mindig magamat bámulva.

-         Byron és Eli nem tudja, de a Mahk beléderesztette a mérgét. Ha nem halsz meg egy természetfeletti miatt, mint Byron, egy hónapon belül végleg és visszafordíthatatlanul eltávoztál volna. Most dönts! Maradsz, vagy mész? – nézett rám gyönyörű szemeivel. Nem tudtam dönteni. Itt minden olyan gyönyörű és békés volt. Egyszerűen csodálatos. De nem hagyhattam ott Byront a bűntudattal, hogy megölt.

-         Megyek. – Cornelia szomorúan bólintott és felemelte a kezét. Még utoljára visszanéztem erre a csodálatos helyre, mielőtt eltűnt volna. Remélem jól döntöttem.

4. fejezet

4.fejezet

Látogatás

Olyan izgatott voltam. Újra láthatom a családom. Villámgyorsasággal készültem el és elindultunk. A motel előszobája teljesen üres volt. Nem voltak emberek, sőt még személyzet sem. És a folyosókon sem láttunk senkit. Pedig az épület olyan… rendezett, tiszta és gyönyörű volt. Kiléptünk az ajtón és éreztem a bőrömön a nap meleg sugarait.

A környéken egy lélek sem volt. Sem házak, sem autók csak a nagy semmi. Egyedül ez a hotel volt itt. Felnéztem a tornyosodó épületre és észrevettem, hogy nem volt ráírva név. Ez megdöbbentett. Egy nagy kék terepjáró állt előttünk. Byron gyorsan beült, de én nem bírtam megmoccanni.

- Ez egy természetfeletti autó, ha jól értettem, amit Eli mondott. Az övé, úgyhogy vigyázzunk rá. – ez megmagyarázza, hogy miért nem sétált át a kocsin a fiú.  Sürgetve pillantott rám, de engem még mindig a környék üressége tartott fogva. Majd megráztam a fejem és beültem a fiú mellé. A motor nagy dübörgéssel beindult. Elindultunk. Az izgatottság helyét átvette a félelem. Mit fognak gondolni? Mit fogok mondani? Kérdések ezrei tolongtak a fejembe és az volt az idegesítő, hogy egyikre sem tudtam válaszolni. Az zökkentett ki a gondolataimból, hogy a kocsi erőteljesen felugrott. Felnéztem és láttam, hogy egy szakadék felé tartunk. Gyorsan Byronra néztem, aki teljes nyugodsággal hajtott a biztos halál felé.

- Byron! – sikítottam, de ő halványan elmosolyodott. Már csak pár méter választott el a szakadékig, úgyhogy becsuktam a szemem, kezeimet ökölbe szorítottam és vártam a halált. Pár percig még úgy voltam de semmi nem történt. Lassan kinyitottam a szemem és láttam magam előtt egy erdei utat. Mellettünk fák tornyosultak a magasban. És a lemeglepőbb, hogy este volt. Alig egy fél órája még gyönyörűen sütött a nap, most pedig félelmetesen sötét volt.  Rápillantottam a fiúra, aki nagyon nehezen fogta vissza a nevetést.

- Magyarázatot! Most! – Byron elnevette magát.

- Ez egy kapu. Eli azt mondta, hogy így nem találnak meg a halandók. Az a szakadék, amit láttál, az csak látszat. Mint ez a fa is, amiből kijöttünk. – bökött hátra a fejével. – Látnod kellet, volna az arcodat. Tudtam, hogy megijedsz. – nevetett fel újra.

- Ha, ha, ha. – gúnyolódtam, és szúrósan néztem rá. Ő még mindig mosolygott. Pár perc múlva már egy ismerős környéken jártunk. Még két utca és itt lesz az otthonom. Aztán megérkeztünk. Byron leállította az autót és rám nézett.

- Kész vagy? - lassan bólintottam. Kiszálltam, de a fiú nem tartott velem.

- Nem jössz? – fordultam hátra.

- Nem. Hazamegyek. Tíz, maximum húsz perc és jövök. – ezzel elindult és már nem is láttam. Odaszaladtam a vörös bejárati ajtóhoz. Vettem egy mély levegőt. Kezeim remegni kezdtek. Bekopogtam. Lépteket hallottam és valaki megállt az ajtó előtt. Majd szép lassan kinyílott. Előttem egy alacsony, vörös hajú lány állt. Szemei vörösek voltak a sírástól, haja szétállt. Mikor meglátott szemei kikerekedtek.

- Liz! – kiáltottam fel, majd térdre borultam és magamhoz öleltem. Nem tudtam visszafojtani a patakokban zúduló könnyeimet. A kishúgom is hüppögni kezdett és apró kezeit a nyakam köré fonta.

- Ki az Liz? – hallottam fentről a bátyám hangját. Kettesével szelte a lépcsőfokokat és megállt. Elengedtem Lizt és felálltam. A kislány nevetve felszaladt az emeletre. Michael az óriási barna szemével bámult rám. Majd lassan odajött elém és magához szorított, olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt. De nem érdekelt. Újra láthatom őt.

- Soha többé ne menj el. – mondta a könnyeivel küszködve. Ezt nem ígérhettem meg neki.

- Anyáék? – kérdeztem, mikor elengedett.

- Vásárolnak. Pár perc és jönnek. – bevezetett a nappaliba és leültünk a kanapéra. Körbenéztem. Anyáék nem sokat változtattak rajta. Velem szemben ugyanaz a nagyképernyős tévé nézett rám. Mellette ugyanazok a zöld virágok, amiket anya úgy imádott. Az üvegasztalon az én kiskori képeim feküdtek. Majdnem az összes. Néhány összegyűrve leesett a földre. A narancsszínű függöny alól kirajzolódott a szobabicikli.

- Merre voltál? – kérdezte izgatottan.

- Öö… Michael elmondhatok neked valamit? – tereltem el a témát.

- Persze. Bármit

- Én… én nem maradhatok itt. Vissza kell mennem oda. A ti biztonságotok érdekében. Csak azért jöttem, hogy újra lássalak titeket. És ígérem, hogy visszajövök, ha ennek az egésznek vége. – vallottam be és a fiú arcát fürkésztem. Vártam a reakcióját.

- Ne bolondozz! – nevetett kicsit, mintha tényleg viccelnék. – Két hétig voltál távol, nem is tudom, hogy hol, erre újra el akarsz menni? – Lehajtottam a fejem, amit igennek vett. Most már tudta, hogy el kell mennem. Egy kocsi állt meg a hát előtt. Kiszaladtam az ajtóhoz. Az ismerős sötétkék Fiat csikorgatta kerekeit. Két felnőtt szállt ki belőle, nagy zacskókkal a kezükben.  Elindultak a ház felé. Először anyám vett észre. Ledobta a zsákot, amiből több minden kiesett, és felém futott. Szorosan magához ölelt és sírni kezdett. Apám a zaj hallatán kinézett a saját zsákja mögül és meglátott. Anyával ellentétben, ő óvatosan tette le a zsákot a nedves fűre és lassan elindult felém. Majd a másik oldalamról ő is átölelt. Aztán rájöttem valamire. Nem tudok majd tőlük elbúcsúzni.