2. fejezet

2. fejezet

Megértés

A helyzet az, hogy a fiú, akibe, egész életembe szerelmes voltam, most egy érinthetetlen szellem. De ha nagyon összpontosít, akkor pár másodpercre, akár még percekre is megérinthetem. Ebben az az egy baj van, hogy ekkor erős fájdalom nyilal a fejében és órákra is legyengülhet. Most mellette ültem az ágyon és néztem, ahogy alszik. Furcsa de a szellemeket nem így képzeltem el. Mindig is hittem bennük de sosem gondoltam volna, hogy találkozom is bármelyikkel. Főleg, hogy a legjobb barátom lesz az. Eli bejött a nappaliba és hozott nekem egy pohárgőzölgő teát és letette elém az asztalra.

- És, hogy lett belőle… ez? –nem tudtam kimondani azt a szót.

- A Mahk téged csak megsebzett. Őt megölte. –nézett a fiúra. – Te órákig feküdtél eszméletlenül és mire rátok találtam Byron fel s alá járt. Tehetetlen volt és nem értette a helyzetet. Ha természetfeletti lény öl meg, te is természetfeletti leszel.

-Ezeket honnan tudod? – kérdeztem.

- A nagyapám mesélt el mindent a világról. A szörnyekről. Mindenről. Tudom, hogy ez most túl sok volt egyszerre, de próbáld feldolgozni. Ez még csak az eleje.

-És ez a… Mahk. Miért üldöz minket?

- Behatoltatok a területére. Az a mező ahol voltatok az ő lakhelye. Nem is tudom ,hogy bukkantatok rá. Nagyon eldugott hely. Egyátalán mit kerestetek ott?

- Ne… nem tudom. Nem emlékszem semmire. – ebben a pillanatban Byron felült és rám nézett. A félelem ült ki az arcára. Félt, hogy nem tudom majd elfogadni őt. Megnyugatóan rá mosolyogtam mire fellélegzett. Eli tovább mesélte, hogy mit tanult a nagyapjától. Olyan dolgokról beszélt, amik egyben megrémített de kíváncsivá is tett. Mikor végzett eszembe jutott valami. A családom.  

- Azonnal vigyetek haza! – pattantam fel és néztem a döbbent fiúkra.

- Ezt már megbeszéltük! – állt fel Byron.

- De… a családom. Nem hagyhatom őket egyedül. Már… már biztosan nagyon aggódnak. – hadartam.

- Öö… Nora. Ezek után már nem mehetsz oda vissza többé. Az veszélyeztetné a családod és a környék lakóinak biztonságát. És nem akarjuk, hogy az egész világ tudja a szörnyek létezését. –lépett oda hozzám a fiú és a szemembe nézett. Könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem láthatom apámat, anyámat, a húgomat Lizt és a bátyámat Michaelt. Lassan visszaültem a kanapéra, és bámulni kezdtem a falat. – Sajnálom.

Nem érdekel. Megszököm és megkeresem a családomat. De először rá kell jönnöm, hogy hol vagyok. 

***

A hotelszobánkban 2 hálószoba volt. Az egyikben én, a másikban Byron aludt. Eli a kanapén éjszakázott. Az én szobámban volt egy kétszemélyes ágy, amin dísztelen fehér lepedő és takaró volt. Egy ruhásszekrény állt a sarokban, mellette pedig egy könyvespolc, amin három könyv porosodott. Az előző lakók biztos itt hagyták. A nap sugarainak fényét egy fehér függöny vette el, ami az ablak előtt lógott. Félrehúztam. A nap belesütött a szemembe, így eltakartam. Még hozzá kellet szoknom a fényhez. Mikor már rendesen láttam, kinéztem az ablakon. Egy kihalt, koszos és félelmetes sikátorra bámultam. Bár mivel nappal volt most nem volt olyan félelmetes. Némelyik kuka eldőlt, amiből kiborult minden. Néhány kisebb állat élettelen teste a nedves talajon. Félig leszakított régi plakátok lógtak a mocskos, töredezett falon. Összességében egy nagyon undorító és félelmetes hely volt. Mint egy horrorfilmben. Én csak reménykedni tudtam, hogy nem csöppentem bele egybe. Kinyitottam a ruhásszekrényt. Meglepő módón tele volt ruhákkal. Néhány nagyon elavult és ocsmány volt, de voltak szépek is, amik méretre is passzoltak. Hát látszik, hogy a fiúk vették. De örültem, hogy minél otthonosabbá próbálják varázsolni az itt töltött idejét. És hát remélem, hogy nem örökre fognak itt tartani. Már most hiányzott a családom. Az idegesítő testvéreim és a szüleim, akiket néha elküldenék egy lakatlan szigetre. De most mégis nagyon hiányoznak. És hiányoznak a cuccaim. Semmit nem hoztak el otthonról. Túl kockázatos. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit aztán a ruhám ujjával letöröltem. Vettem egy mély levegőt és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Milyen nehéz mosolyogni, miközben lelkileg összetörök. Még csak négy óra volt. Nem tudtam, hogy mivel töltsem el a napom. És szerintem ez a következő időszakban is így lesz. Résnyire kinyitottam az ajtót és kikukucskáltam. Byron ült a kanapén és nézte a tévét. Meglepődtem, hogy működik. Óvatosan kicsusszantam a résen és letelepedtem mellé. Ő rám mosolygott. Egy ideig ültünk csendben és néztünk valami tudományos műsort az ütött kopott tévében. Byront mindig is érdekelték az ilyenek, de engem kevésbé.

- Jól vagy? –szólalt meg végre a fiú

- Igen. Persze. –mondtam talán túl gyorsan.

- Figyelj, ha beszélni akarsz róla. Én itt vagyok. – fordult hozzám.

- Csak… nem akarok beletörődni, hogy többé nem láthatom a családom. Egyszerűen nem megy.

- Ez teljesen normális. Nekem is hiányzik édesanyám. Még akkor is, ha minden este kiüti magát. – mosolygott. Ránéztem, és el kellet neki mondanom, ami a legjobban zavart.

- És… hogy nem érhetek hozzád. – gyorsan elkaptam a fejem, és a padlóra néztem. Byron nem szólt semmit. Majd pár másodperc múlva hangos levegővételre lettem figyelmes.

- Byron, ne! – kiáltottam rá és megkíséreltem, hogy kicsit megrázom. Kezem átsiklott a vállán, de mégis felpattant a szeme. – Nem akarom, hogy miattam fájdalmat okozz magadnak.

- Megéri. – nézett mélyen a szemembe és bólogatott.

- Nekem is hiányzol, de nem tehetem ezt veled.

- Ezt én teszem magammal. És szerintem, megéri. – majd újra becsukta a szemét és összpontosított.

- Fejezd be! – sikítottam, de elengedte a füle mellett. Hangosan zilálni kezdett és pedig kapálóztam a fiú válla felé, nem sok sikerrel. Majd pár másodperc múlva felpattant a szeme és szorosan magához húzott. Arra gondoltam, hogy ellököm magamtól, de ez nagyon ritka alkalom lesz, és ki kell használnom. A vállára tettem a fejemet és vártam, hogy ordítani kezdjen. Összeszorítottam a szeme és csak vártam. Pár hosszú másodpercig, amit még ki tudtam élvezni, öleltünk egymást aztán megtörtént. Byron gyorsan elhúzódott és felállt. Ordítani kezdte, és a fejét fogta ,majd térdre ereszkedett. Felpattantam.

- Na megérte? – kiabáltam vele. Több keserű könnycsepp gördült végig az arcomon, miközben ő fájdalmasan ordított. Csinálni akartam valamit, amitől elmúlik, de én nem vagyok jártas a témában. Csak leguggoltam mellé és vártam, hogy vége legyen. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam szenvedését. Úgy éreztem mindjárt sírva, fakadok, de tűrtem. Visszatartottam könnyeimet. Pár perc múlva Byron abbahagyta és a padlóra került. Hangosan lihegett. Arca kipirosodott, szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól.

- Igen. –szólalt meg és próbált felállni. – Nekem teljesen megérte. Többet is elviselnék.

- Byron. Elviselnél több percnyi kínzó fájdalmat és több órányi gyengeséget, azért ,hogy pár másodpercre megérinthess? – kérdeztem.

- Igen. – mondta elszántan.

- Megőrültél. – mondtam halál komolyan, de igazából oda akartam rohanni hozzá és megölelni, mert ez irtó aranyos dolog volt. De nem akartam neki több fájdalmat okozni.

Még mindig keresik Nora Mitchellt az eltűnt tizenéves lányt. A szülők szerint egy barátjával ment el valahova és reggelre sem ért haza. Ekkor hívták a rendőröket, akik még semmi nyomot nem találtak. A szülők és a barátok kétségbeesetten kutatják az eltűnt lányt.