13. fejezet

13. fejezet

Az erdő

A következő napok borzalmasak voltak. A feszültség olyan szinten érezhető volt, hogy senki, sem mert megszólalni. Byronnal úgy mentük el egymás mellett, hogy még a másikra sem néztünk. Próbáltam nem rá gondolni, de ez szinte lehetetlen volt. Néha kimentem egyedül gyakorolni, kevesebb sikerrel. Kellett Eli támogatása. Egyre ügyesebb vagyok. Nagyobb és erősebb fénygömböt sikerül a tenyeremből kipréselnem.

- Ez most jól ment! – mondta Eli egy gyakorlás után. Mosolyogva bólintottam, és a szikla felé indultunk, de hirtelen hangos zümmögést hallottunk. A fák lombjait megcibálta a szél. Ijedten Elira pillantottam. Ő kemény és rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a Mahk feltűnik.

- Mi ez? – hallottam magam mögött Misel hangját. Hátrafordultam. Byron és a lány kerek szemmel figyelte a szörny közeledtét. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, de a következő pillanatban Eli felkapott és futni kezdett velem, be az erdőbe. Misel tartotta velünk a lépést, Byron pedig eltűnt. Ahogy az erdő közepe felé igyekeztünk, egyre sötétebb lett. Mintha este lenne, pedig csak délután három óra volt. Eli leültetett egy kidőlt fára, és kifújta a levegőt.

- Szét kell válnunk. – szólalt meg a fiú. – a Mahk Nora és Byron szagát követi. Vagyis… már csak Noráét. – majd rám pillantott. – Add ide a pulóveredet! – gyorsan lefejtettem magamról a zöld pulcsit és odadobtam Elinak. – Ezt vedd fel! Talán így téged fog követni. – mondta Miselnek. A lány gyorsan felvette, és már el is tűnt.

- De mi lesz Miselel? Most őt üldözi. – hadartam kétségbeesetten.

- Misel nagyon erős! El tud menekülni előle, de ha kell meg is, küzd vele. Bátor lány. – mondta és odaadta a pulcsiját.

- Te nem fázol? – kérdeztem. Eli rám pillantott és elmosolyodott.

- Túl sokat aggodalmaskodsz. – próbáltam magam felmelegíteni, de nagyon hideg volt. Fogaim szinte vacogtak. Minden apró kis zajra felugrottam. Arra vártam, hogy a Mahk megjelenjen. De szerencsére nem történt semmi. Eli fel s alá járkált, én meg csak néztem őt. Majd hirtelen megjelent Byron.

- Jól vagytok? – pillantott rám, majd Elira. – Hol van Misel? – a fiú elmesélt mindent Byronnak, aki csak bólintott. Beszélgettek még valamiről, de nem figyeltem rájuk. Csak az erdőt néztem. Olyan félelmetes, de egyben titokzatos és izgalmas volt. Csak a sötétséget figyeltem. Már nem is hallottam a fiúk hangját, csak azt, ahogyan az erdő csábosan hívogat. Hangtalanul felálltam és a fiúkra néztem. El voltak foglalva egymással. Nem figyeltek rám. Majd az agyam újra kikapcsolt, és a testem irányított. Elindultam, be a sötétségbe.

***

Egyre sötétebb volt, de szerencsére én jobban láttam, mint bárki más. Sétáltam még egy ideig, egyre beljebb. Majd az agyam újra bekapcsolt és rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. A Mahk most már bármikor megtalálhat. Futni kezdtem, de nem találtam Elit. Sem Byront.  Éreztem, hogy egyre hidegebb van, és még Eli pulcsija sem ér semmit. Csak futottam és futottam, de nem találtam meg őket. Mindenhol csak fák és bokrok voltak. Kezdtem nagyon félni. Szemem könnybe lábadt, de megráztam a fejem. Erősnek kell lennem. Tovább futottam, de nem láttam értelmét. Tudtam, hogy nem találom meg őket, de reménykedtem benne. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Mit képzeltem mikor eljöttem onnan? Eli mellett sem voltam teljes biztonságban, de most pedig teljesen védtelen vagyok. Még mindig futotta, az utolsó erőmmel. A következő pillanatban a földön térdelve találtam magam, lihegve. Nyeltem párat és gyorsan vettem a levegőt. Kiabálni akartam, de elment a hangom. Majd zümmögésre és süvítő szélre lettem figyelmes. Gondolkodás nélkül felpattantam, és futni kezdtem. A zümmögés egyre hangosabb volt és minden lépéssel közelebb éreztem magamhoz a szörnyet. Futottam, ahogyan csak bírtam, de ez is kevés volt. Lábaim sajogtak és minden percben, úgy éreztem, hogy el fogok esni. Mint az első napon. Annak az első napján, mikor belecsöppentem ebbe a horrorfilmbe. De most nem volt időm ezen gondolkozni. A Mahk felettem volt és felkészült rá, hogy elkapjon. Én pedig arra, hogy megöljön. Majd megbátorodottam és megálltam. Szúrósan ránéztem. A kezemet összeérintettem, a szemeimet becsuktam. Koncentráltam. A fénygömbre, a szörnyre, magamra. Majd mikor már a tenyerem égett, és benne szikrázott a gömb, a Mahk felé irányítottam. Semmi. Nem történt semmi. Még egy másodpercig álltam ott, hátha történik valami, de semmi. Felsikítottam és futni kezdtem. Nem tudtam megvédeni magam, így csak ez maradt hátra. Tudtam, hogy el fog kapni, tudtam, hogy meg fog ölni, de futottam. Futottam a fák között. Néha megbotlottam egy kőben, vagy egy fa gyökerében, de tovább futottam. Majd hirtelen egy folyót láttam meg magam előtt. Megálltam és megfordultam. A Mahk ott lebegett felettem, vérszomjasan. Nem volt más választásom. Belevetettem magam a hullámok közé, és próbáltam egyre lejjebb és lejjebb úszni. Szívem hevesen vert. A szörnyeteg még mindig felettem lebegett és a víz felé közelített. De amint megérintette gyorsan feljebb ment. És ezt tette egymás után. Már alig kaptam levegőt, de a félelmem erős volt. Próbáltam a vízben tartani magam, míg el nem megy. De nem tudtam, hogy mennyi ideig akar itt lenni. Talán addig nem nyugszik, míg meg nem fulladok. És éreztem, hogy ez lesz a vége. Úgy éreztem, hogy tüdőm fel fog robbanni és meghalok. De ekkor a zümmögés abba maradt, így felcsillant bennem a reménylángja. Amilyen gyorsan csak tudtam, a felszínre siettem. De már mindegy volt. Minden elsötétült. A hangok nem voltak többé, az érzékszerveim kikapcsoltak. Eszméletlenül lebegtem a vízen. És ebben az volt a legrosszabb, hogy nem kérhettem bocsánatot Byrontól.