14. fejezet

14. fejezet

Döbbenet

-         Byron! – pattant fel a szemem és felültem. A hálószobámban voltam. Hajam csurom víz volt, de a ruháim szárazok voltak. És nem is azok voltak rajtam, amiket reggel felvettem. A zöld póló, fekete farmer helyett és a pulcsi helyett, amit este Eli adott, most egy piros pulóver és egy fekete melegítőnadrág volt rajtam. Még mindig fáztam, de nem volt olyan hideg, mint az erdőben. Egyedül voltam a szobában. Legalábbis a következő pillanatig. Byron suhant át a barna faajtón. Odasietett hozzám és letérdelt az ágyhoz.

-         Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-         Igen. Azt hiszem. – de amint ezt kimondtam köhögni, kezdtem. Hosszú másodpercek után sem hagytam abba, és úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Majd mikor végeztem kimerülten, ledőltem az ágyra.

-         Megfáztál. – húzta el a száját a fiú. – Elég rondán. Mindjárt jövök! – ezzel felállt és újra átsuhant az ajtón. Szemem majd leragadt, de a következő pillanatban kicsapódott az ajtó és Eli bukkant fel.

-         Végre felébredtél! – sóhajtott fel. Majd tett pár tablettát az éjjeliszekrényre, és egy pohár vizet. Majd rám mosolygott és kivonult. Byron újra letérdelt mellém és elmosolyodott.

-         Túl sokszor „halok” meg. – mondtam a plafont bámulva.

-         Tudom. – sóhajtott a fiú. – És… sajnálom. Az én hibám.

-         Byron, az idő véges. Nem tudhatjuk, hogy mikor halok meg. Vagy te mikor mész el végleg. Nem szabad veszekedéssel pazarolni a drága időt. – mondtam és figyeltem a reakcióját.

-         Igazad van. Sajnálom. – mosolygott.

-         Sajnálom. – viszonoztam.

***

Délután kimentem és Jamiet vártam. Igaz, sütött a nap, én mégis felvettem egy sálat, nagykabátot és két nadrágot, de még így is fáztam. Fakó hajam szanaszét állt, szemem alatt lila karikák jelentek meg. Szörnyen néztem ki. Nekidőltem a sziklának, és próbáltam felmelegíteni magam. Pár perc múlva megjelent. Odasietett hozzám és megölelt.

-         Mi ez a gönc? – nevetett.

-         Megfáztam. – vontam vállat. Felnevettünk. Majd észrevettem rajta valamit. – Úristen, Jamie, mi történt a szemeddel? – a lány gyönyörű arcán, a szeme alatt, egy hatalmas lila folt éktelenkedett. Úgy nézett ki, mint aki egy boxmeccsről érkezett volna. Látszott, hogy próbálta alapozóval eltűntetni, de nem sikerült.

-         Frank. – fordította el a fejét. Az arcán legördült egy könnycsepp. Frank Jamie nevelőapja volt. Miután az igazi apja elhagyta őket, az anyja hozzáment. Frank mindig veri őt, a semmiért. Persze erről az anyja mit sem tud. Mikor a sebekről kérdezi Jamiet mindig azt, mondja, hogy elesett. A suliban is sokan felfigyeltek már a sebekre, de nem foglalkoznak vele. A tanárok aggódnak, a szülők a rendőrökkel fenyegetőznek, persze semmit sem tesznek.

-         Miért tette? – kérdeztem.

-         Mert nem mentem haza két napig. Mintha érdekelné, hogy mi történik velem. Csak játssza az aggodalmas szülőt. – horkantott. Vigasztalásképpen magamhoz öleltem. Nem tudtam, hogy mit mondjak.

Jamie elmesélt mindent. Hogy mi van otthon és, hogy milyen hatással van az emberekre az eltűnésem.

-         Az egész suli keres téged. Diákok, tanárok, szülők. Te vagy most a fő téma otthon. Na és persze Byron. De mindegy. Minden hétvégén keresőakciót terveznek. Én is elmegyek, hogy ne tűnjek gyanúsnak. Ez az egész két óráig tart. Sokan feladták, mások azt hiszik, meghaltál. A plázalányok azt terjesztik, hogy elszöktél Byronnal. – nézett bosszúsan maga elé. – Nagyon hiányzol nekünk, Nora. Komolyan. Mindenkinek. A szüleid betegre aggódják magukat. És Byron anyja…

-         Mi van vele? – hadartam. Jamie habozott. – Jamie! Mi van Byron anyjával?

-         Kórházba került.