9. fejezet

9. fejezet

Az álom.

Éjfél körül sem jött álom a fejembe. A gondolatok nem hagytak nyugodni. Nem hittem el, hogy egy nap alatt ilyen jóba lettek. És, igen, bevallom. Féltékeny vagyok. Ő volt az egyetlen olyan ember az életemben, akinek bármit elmondhattam. Minden beteges képzelődésemet. Egyszerűen mindent. Ő értett meg engem igazán. De megráztam a fejem és próbáltam elterelni a fájdalmas gondolatokat. Csak becsuktam a szemem és a régi életemre gondoltam. A régi önmagamra. A családomra és az iskolai napokra. Már-már félálomba voltam, mikor valami óriási puffanás zavart meg. Kipattantam az ágyból és résnyire nyitottam az ajtót. Csak két ember körvonalát tudtam kivenni a sötétben. Majd lassan kicsusszantam a résen és a fal mellett haladva, a villanykapcsolóig botorkáltam. Felgyulladt az erős fény. A szemem elé kaptam, és mikor hozzászoktam a világossághoz kinyitottam. Eli és Misel állt előttem. Arcukon félelem jelent meg. Kérdően néztem rájuk.

-         Bocsi Nora. – szólalt meg Eli. – Csak… edzettünk. Tudod formában, kell tartanunk a testüket.

-         Hajnali fél egykor? – emeltem fel a hangomat, mire ők bűntudatot színlelve a földet bámulták. – Mindegy. Úgysem tudok aludni. – majd lehuppantam a kanapéra, ők pedig mellém. Misel unottan kapcsolgatott a csatornák között, és valami béna horrorfilmnél állapodtunk meg. Eli és Misel hangosan nevettek rajta, én viszont csak megmosolyogtam az egyes részeket. Valami csatornaszörnyről szólt, aki megeszi az embereket. Rémes. De sajnos húsz perc múlva vége lett, ezért újra kapcsolgattunk. Eli sportot akart nézni, de Misel és én nem voltunk oda érte. Úgyhogy kapcsolgattunk ide-oda, de nem találtunk semmit. Eli és Misel elaludt, és nekem is majdnem leragadt a szemem. Ficánkolni kezdtem, hogy megtaláljam a számomra kényelmes helyet. Próbáltam valahogy elfeküdni úgy, hogy ne ébresszem fel őket. Eli vállára hajtottam a fejem és aludni próbáltam. Még hallottam pár mozgolódást és horkolást, de aztán végül elaludtam.

Mikor felébredtem a puha kanapé helyett, valami kemény és nedvesen feküdtem. Magam mellé nyúltam és megtapintottam a nyirkos füvet. Felpattant a szemem. Felettem az ég sötét és felhős volt. Esni fog. Gyorsan felálltam és körbenéztem. Körülöttem körben fák és bokrok voltak. Körbenéztem. Egy lélek sem volt a környéken. A félelem vett hatalmába, és sikítani támadt kedvem. Futni akartam valamerre, de még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Majd hangos zümmögés rázta fel a csendet. Gyorsan hátrapördültem. Erős szél csapott az arcomba. Szőke hajam a szemem elé csapott. Próbáltam a fülem mögé simítani a rakoncátlan fürtöket, de túl erős volt szél. És Ekkor feltűnt. A Mahk olyan gyorsan repült felém, biztos voltam, hogy elkap. De a remény utolsó lángjai felcsaptak bennem és futásnak eredtem. A hajamat mindig a szemem elé fújta a szörny szárnycsapkodásainak köszönhető szél, úgyhogy ez lelassította a menekülést. Olyan gyorsan futottam, mint még soha, de ez nem volt elég. A Mahk közvetlenül felettem volt. El fog kapni. Nincs menekvés. Majd egyszer csak megálltam. Nem az én döntésem volt, hanem a testemé. Úgy éreztem, mintha most az agyam leállt volna, és csak az adrenalin löket irányítana. Megálltam és felnéztem a rám, éhező szörnyetegre. Összárintettem a kezeimet és szorosan egymásnak szorítottam őket. Becsuktam a szemem és összpontosítottam. A szörny egyre közelebb jött, de én nem féltem. Majd gyorsan felpattant a szemem, felnéztem a szörnyre, és a kezeimet rá irányítottam. Egy narancssárga gömb repült a szörny felé, és mikor elérte azt felrobbant. A Mahk nagy sipítozással és morgással a földre került. Az volt a legfurcsább, hogy meg sem lepődtem. Elégedetten mosolyogtam és vártam az életemre törő szörny halálát. Mikor abbahagyta a ficánkolást és a morgást, észrevettem, hogy hasa fel van vágva és undorító belsőségeinek fele bepiszkolta a fűvet. Lassan odasétáltam és leguggoltam a tetem elé. A következő pillanatban azt sem tudtam, hogy mit csinálok vagy, hogy mit akarok. Előrenyújtottam a kezem és a lény beleiben megtapintottam valamit. Gyorsan felálltam és magam elé emeltem. Egy gyönyörű arany nyaklánc lógott előttem, és rajta egy gyönyörű zöld smaragdkő volt. A véres ékszer megcsillant a napfényben. Napfény. Felpillantottam és hunyorognom kellett. Pár perccel ezelőtt még az ég sötét és felhős volt, most pedig az időjárás a legszebb nyári napnak tudható be.

      Felpattant a szemem. Magam előtt a barna,fa plafont láttam. Körbenéztem a szobában. Csak álmodtam.