17. fejezet

17. fejezet
Nagy baj.


A fény gömbből hirtelen egy kórház elé kerültem. Hatalmas betűkkel az épületre  volt írva: Szent Esther Közkórház. Hogy kerültem ide?  Óvatosan elindultam, mert féltem, hogy ez csak egy ábránd és hamarosan eltűnik. De nem így történt. Berohantam az épületbe, egészen a pultig.
- Jó napot! Elnézést! Nem tudja merre van Miranda Hall? - hadartam.
- Ki maga? - kérdezte a nővér. Vörös, hullámos haja a vállára omlott, kék szemei rajtam cikáztak. A szemüvege alatt szeplők jelentek meg.
- Egy közeli barát. Kérem! Meg tudná mondani? - a nővér, akinek a neve, Alice, ha jól láttam, egy folyosóra mutatott.
- Egyenesen előre, majd balra és a tizenhatos szoba. - bicentettem és már elindultam volna mikro megszólalt: - Hé, várj. Nem te vagy Nora Mitchell? Az eltűnt lány?
- Nem. Biztosan ... összekever vele. - mondtam lassan.
- Nem. Te vagy az! Hívnom kell a rendőrséget. - majd felvette a kagylót és tárcsázott. Én meg csak néztem. Senki sem tudhatja meg, hogy itt vagyok. Főleg nem a szüleim és a rendőrség. Körbenéztem. Csak egy orvos beszélgetett két másikkal. Nem figyeltek ránk. Majd fogtam a pulton lévő vázát és fejbe vágtam vele Alicet. Eszméletlenül leperdült a székről és a homlokából kiserkent a vér. Rohanni kezdtem. Az orvosok még utánam kiabáltak, de nem érdekelt. Rohantam egyenesen majd balra. Majd a tizenhatos szobához értem. Feltéptem az ajtót és berohantam. Byron ott ült az anyja ágya mellett. Mindenhol gépek pittyegtek. A fiú rámnézett. Szemei kikerekedtek, majd felállt. Odarohant hozzám, majd megölelt. Kezeimet felemeltem testem mellől, és óvatosan magamhoz szorítottam a fiút.  Milyen jól esett. Éreztem Byron könnycseppei a vállamra hullik. 
- Kómában van. Már négy napja. - mondta, majd gyorsan elengedett és az ablakhoz sétált. Kezeit ökölbem szorította, és az ablakból láttam ahogyan arca eltorzul. 
- Minden rendben lesz. Csak légy pozitív. - nyugtattam.
- Hogy találtál ide? - váltott témát.
- Hosszú. - mondtam egyhangúan. Kérdőn nézett rám. Majd leültünk a fehér fotelbe, Miranda ágya mellett, és elmeséltem neki a sárga gömböt, amibe belesétáltam, azt, hogy több kilométer futás után sem fáradok el. Kiváncsian hallgatta. - Hogy juthatott eszedbe, hogy eljössz ide? Mi lesz a Mahkal? - kérdeztem mikor befejeztem. 
- El kelett jönnöm. Könnyen jutottam ide, a teleportálásnak köszönhetően. - mondta és végig az anyján tarotta a szemét, hátha csak egy kicsit is megmozdult. Szörnyen nézett ki. Arca falfehér volt, szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Gesztenyebarna haja, zsírosan lelógott az arca melett. Csak a gépek tartották életben. Szörnyű volt így látni. Kislánykoromban, mikor átmentem Byronhoz, mindig sütött nekünk finom csokis sütit. Minden tökéletes volt amíg Byron apja el nem ment. Akkor kezdett el inni Miranda. Byron már hét éves kora óta vigyáz az anyjára, és sosem hagyta magára. A fiú szörnyen érezte magát. Egyedül hagyta. De muszély volt. Hogy megvédje. Byron az anyja arcát fürkézte. Én pedig Byronét. Halálos félelem ült ki rajta. Majd kivágódott az ajtó. Felkaptuk a fejünket. Alice állt ott, vérző fejjel, dühösen és rám mutatott.
- Ott van! - kiabálta. Majd két egyenruhás rendőr jött be. Felpattantam és a szoba végébe futottam.
- Nagy bajban van, kisasszony! - mondta az idősebb férfi, majd egy bilincset nyomott mind a két kezemre. - Most bemegyünk az őrsre és mindent elmesél. - mondta, majd elkezdett kiráncigálni az ajtón.
- Byron! Segíts! - sikítottam. A fiú felpattant és kétségbeesetten nézett rám.  - Byron! - ezzel az ajtó becsapodótt és eltűnt a fiú. Vele együtt a remény is.