2012. március 15., csütörtök

21. fejezet

21. fejezet
Siker



A fiú nem úgy reagált, mint ahogy vártam volna. A földön feküdt, én pedig lenyomtam a kicsavart kezét a földre, de csak mosolygott. Egyenesen a szemébe néztem. Meg akartam szólali,de nem tudtam. 
- Meg tudod magad védeni. Ez tetszik. - szólalt meg.
- Mit keresel itt? - sziszegtem.
- Nem hagytál aludni este. - mondta. - És még be sem mutatkoztam. Anthony Shepard. Örvendek. - mosolygott. Gyorsan felálltam, és leporoltam magamról a piszkot.
- Mit keres itt valójában? - fordultam meg. 
- Téged. - a következő pillanatban előttem volt. Fél fejjel magasabb volt nálam. Arcunk csak pár centiméterre volt egymástól. Világosbarna haja szétszórtan lógott le a homlokára, kék szeme huncutul megcsillant. 
- Itt vagyok. - suttogtam. Pár hosszú másodpercig egymás szemébe bámultunk. A világért sem néztem volna másfelé. Azt reméltem ez a pillanat örökké fog tartani. De sajnos hátralépett és elűnt a varázs. - Mi vagy te, Nora? 
- Tűnj innen, Shepard. - mondtam, majd megfurdultam és hazafelé vettem az írányt,de a következő pillanatban a fiú elémlépett.
- Komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan mondtam. - mondtam szárazon, és kikerültem. Anthony megragadta a kezemet és magához húzott. Arcunk most közelebb volt egymáshoz, mint bármikor. Én a szemét néztem, ő pedig az ajkamat. Tökéletes pillanat. De aztán beugrott nekem Byron arca, és egy kicsit elhúzodtam. Beugrott az amikor hat éves voltam és örök szerelmet fogadtam neki magamban. Az évek során ezt a fogadalmat nem szegtem meg. Sok ember furcsának tarott, hogy még egy barátom sem volt. De én ezt inkább szerelemnek hívnám. Örök szerelemnek. De sajnos ez egyoldalú. Szükségem volt rá, hogy tudjam, valaki érez úgy is írántam, hogy nem csak egy barát vagyok. És most itt van ő. Ő aki tökéletes, titokzatos, helyes. Megbabonáz és rabul ejt. Érezteti velem, hogy több is lehetek,mint egy barát. Ott voltunk. Az erdő közepén. Ketten a sötétben. Igaz, hogy csak a nevét tudom, de mégis úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Ez az érzés megmagyarázhatatlan. Megmagyarázhatatlanul csodálatos. De ha most elcsattan ez a csók, utánna mi lesz? Lesz ami lesz. Most élvezem ezt a pillanatot. 
- Hihetetlen vagy. - suttogta. - Ismerni akarlak. - becsuktam a szememet. Ajkam már égett, és a fiú csókjára vágyott,amit még nem adott meg. Éreztem teste melegét, éreztem a lassú lélegzetvételeit. Majd ajkaink összeértek. Nyelveink őrült és vad táncba kezdtek. Beletúrtam a fiú hajába,mire ő egyre szorosabban ölelte a csípőmet. Ő is élvezte a pillanatot, úgy ahogy én. Vadul és szenvedélyesen mozgott a nyelve az enyém körül. Majd simogatni kezdte az arcomat és elhúzodott, de szemünk még mindig csukva volt. Ziháltunk az élvezettől, és szinte egyszerre nyitottuk ki a szemünket. Az ővé most sokkal nagyobbnak és szebbnek tűnt, mint addig. Majd csábosan elmosolyodott. Én sem bírtam ki. 
- Most pedig tűnj innen, Shepard. - suttogtam. A fiú vetett rám egy féloldalas mosolyt és még utoljára egy csókot lehet az ajkamra. Majd eltűnt. Vettem egy mély levegőt, majd elinultam. A csókon járt az eszem. Csodálatos volt. Szenvedélyes. Az úton még sóhajtottam párat és kuncogni kezdtem. Mint a filmekben. Egy buta, szerelmes kislány. De én Byront szeretem. De az a csók megváltoztatott. Abban a pillanatban mikor ajkunk összeért, Byron nem volt sehol. Nem láttam az arcát lebegni előttem. Nem volt semmi bűntudatom a csókot illetően. Talán kezdek túl lépni rajta. És ez ... jó. Gondolom. A képzelgéseimből egy erős szél szakított ki, mely megcsapta arcomat. Csak reménykedni tudtam ... de hiába. A Mank újra megjelent felettem. A sötétben csak a körvonalatait láttam. Úgy látszik, hogy a látásom nem mindig tökéletes.
- Már megint itt vagy? - mondtam panaszosan, majd futni kezdtem, de a Mahk könnyűszerrel utolért. Csak futottam ahogyan bírtam, vissza Eliékez. Rohantam, mint addig soha. Hisz az életem volt a tét. Sikítani akartam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Használtam volna az erőmet, ha nem lettem volna benne biztos, hogy csak egy apró szikrát sikerül kipréselnem. A Mahk egyre közelebb jött hozzám, és egyre hangosabban morgott. Ilyen félelmetesnek még nem láttam. Hátrapillantottam. Ekkor már a szívem a torkomban dobogott. De a látvány miatt most ugrott egyett. Egészen közelről láttam üveges szemét, a lila és óriási szemét. Kinyította a hatalmas száját, hogy végezzen velem. Csak két foga volt. Két metsző foga. Tűhegyesek. Az adrelalin szétjárta a testemet, és átvette az írányítást az agyam felett. Megálltam és gyorsan lehajoltam egy ököl méretű kőért és egyenesen az óriási szájába dobtam. Pont az történt, mint amiben reménykedtem. A szörny fulldokolni kezdett, és a lábaival csapkodott. Időt nyertem. Újból futásnak eredtem. Pontosan emlékeztem, hogy hol hagytam Eliéket egy órával ezelőtt. Kábé még egy kilóméterre voltak. Az úton feltűntek az ismerős fák és bokrok, mik azt mutatták, hogy jó írányba megyek. A föld hullámzott a lábam alatt, és néha lelasítottak a földből kiálló növények. Még mindig hallottam magam mögött a szörnyeteg halálos morgását. Az egész környék tőle zengett. Fél kilóméter. Már majdnem ott voltam. Szinte hallottam őket. Vagyis... hallottam őket. Beszélgettek,nevetgéltek. Még nem tudják, hogy most egy sokkal dühösebb szörnyel van dolgunk. Pár perc múlva megláttam őket. Jamie egy fának dőlt, Eli pedig gyengéden csokólta.
- Mahk! - sikítottam. Mindketten ijedten felkapták a fejüket. A következő pillanatban megjelent a hörgő,bosszúszomjas barátunk. Jamie hátrahökkölt, Eli pedig védelmezően elélépett és résnyire szűkítette a szemét. Támadni készült. Odarohantam Jamie mellé, és magamhoz öleltem úgy, hogy ne lásson semmit. Elit néztem. Láttam ahogyan felugrik, hihetetlen magassába, és a Mahkra érkezett. Egy hegyes bot volt a kezében, de bárhogy is próbáltam, nem tudta megszúrni. A szörnyeteg nagyokat morogott, majd ledobta magáról a fiút, aki egy fának csapódott. Jamie most még erősebben szorított magához. Eli feltápászkodótt és újra elindult. Felkapta a botot, majd nekilendítette a szörnynek. A bot átszelte a levegőt és belecsapódott a Mahk torkába. Hörögni és fulladozni kezdett.  Ostoba táncot járt a levegőben, csapkodott lábaival, és üvegszemei most sokkal nagyobban voltak, mint eddig. Neki csapodótt pár fának, de mindig felállt. Kezdtem azt hinni, hogy ez az izé halhatatlan. Jamie most elöszőr felpillantott, és akkor is Elit bámulta. Felszakadt a fehér polója, a kezén egy óriási vágás volt és a homlokából kiserkent a vér, ami egyenesen lefolyt az arcáról, egészen az álláig, majd foltot hagyva maga után a poros földön. Majd a szörnyre pillantott, aki még mindig égi táncot járt és fulldokolt. Nagyon megijedt és éreztem ahogy beleremeg. Csinálnom kelett valamit.
- Maradj itt! Meg ne mozdulj! - elengedtem és a szemébe néztem. - Érted? 
Jamie bológatott és hátralépett. Odalépetem Eli mellé és ránéztem, ő pedig bizakodóan nézett rám. Összeszorítottam a tenyeremet és már rögtö éreztem a fénygömböt a kezemben. Izott és parázslott. Égetett. De kibírtam és továbn növeltem. Mikor azt hittem, hogy elég lesz, a kezemet a Mahk felé irányítottam. Bowling labda nagyságú, sárga fénygömb repült egyenesen a szörny felé. Tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy a fénygömb eltalálja az életemet felborító szörnyet, megsebzi aztán megöli. A gömb egyenesen a  Mahk szívébe hatolt, ami felrobbant, mint egy kissebb bomba, vértócsákat hagyva maga után. A szörny élettelen teste pont Eli előtt ért földet, mire az egész fiú a Mahk vérében csillogott a holdfényben. A boldogságtól sírni tudtam volna. Meghalt. Megöltem. Vége van. Halványan elmosolyodtam, de nem bírtam ki. Szélesen Elira vigyorogtam. A fiú gyorsan vette a levegőt, majd nevetni kezdett. Gyorsan odalépett hozzám és szorosan megölelt, majd elengedett és szerelmesen magához húzta Jamiet és vadul megcsókolta. Boldogan sikítottam egyet, majd a Mahkra néztem. Belei kifolytak a zöld fűre. Észrevettem valami csillogót benne. Odaléptem majd lehajultam. Már most éreztem rajta a rothadás és a belek szagát. Ott  volt az a zöld smarad amiről Misel beszélt. Óvatosan megfogtam, majd felemeltem. A nyaklánc megcsillant a holdfényben, és a smaradban láttam a véres és sebhelyes arcomat. Felvettem a láncot, és a rajta maradt vér bepiszkitótta a világoskék pulóveremet, de nem érdekelt. Felálltam és Jamieékhez indultam. Mindhárman megöleltük egymást és nevettünk. Később Eli megnézte a holttestet, hogy biztos legyen benne, hogy nyugodtan ünnepelhetünk. Alig vártam, hogy elmeséljem Byronnak.
- Meghalt. - állt fel Eli, és egyenesen felénk tartott. Kicsit féleletes volt, ahogyan vérrel borítva felénk indult. Majd valami megkattant mögöttünk. Úgy tűnik, nem csak én gondoltam így. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése