19. fejezet

19. fejezet

Visszatérés

- Megőrültél? - ordított. - Könnyen elkaphattak volna. Meg sérülhettél volna.
- Sajnálom. - suttogtam. Próbáltam jobban összehúzni magamat, hogy a végén csak eltűnjek. - Csak aggódtam Byron miatt.
- Tudom. De nem volt értelme. - mondta már halkabban. - Mivel tud "teleportálni" , ezért könnyen eljuthat a kórházba. És nem rég fedeztünk fel nála egy új képességet. El tud tűnni.
- Hogyan? - húztam fel a szemöldökömet.
- Ha akarja bármikor el tud tűnni a halandók elől. És mivel szellem, semmi baja nem eshet.
- És ezt mikor akartátok nekem elmondani? - förmedtem rá.
- Byron azt akarta, hogy ne tudj semmiről. Nem akarta, hogy aggódj. Főleg azt nem akarta, hogy utána menj. -ült le a kanapéra.
- Kedves, hogy bíztok bennem. - gúnyolódtam.
- Bocsi. - kuncogott. Sóhajtottam, majd leültem mellé a kanapéra, mire bekapcsolta a tévét. Kapcsolgatott egy ideig, mert semmi érdekeset nem talált. De aztán meglelte azt a műsort, amitől a legjobban féltem:

Nora Mitchell mielőtt egy idegen asszony szobájára talált a Szent Esther kórházban, előtte súlyos károsodást okozott egy ott dolgozó nővér koponyájában. A nővér azt állította, hogy amikor hívni akarta a rendőrséget, hogy megtalálta az eltűnt lányt, felkapott a pultról egy vázát és hozzá vágta. Mikor a rendőrök elkapták, Byron Hall nevét kiabálta. Bevitték őt a kapitányságra, ahonnan nem sokkal később elszökött, rejtélyes módon, és eltűnt. A rendőrség még mindig keresi.

Elira sandítottam. Szeme tágra nyílt, és visszatartotta a levegőt.
- Ez igaz? - szólalt meg, még mindig a tévét bámulva. Nem szóltam semmit. - Most már lecsukhatnak súlyos testi sértésért és menekülésért is. - emelte fel a hagját. - Nem gondoltál a következményekre?
- Nem, mert tudod én nem az a fajta lány vagyok. - álltam fel. - Meg kellet találnom a legjobb barátomat, és ezért bármit megtettem, mint látod. - majd elindultam a szobám felé, mikor egy hangot hallottam magam mögött:
- Nora! - megfordultam és Byron lépett elém, majd megölelt. - Idióta. - suttogta.

***
Álmaimban is az a két gyönyörű szempár kísértett. Ahogy szinte felfalta az enyémet. Mellettünk szégyelltem az én zöld szememet. Az enyém olyan átlagos volt. De az övé, nem e világi. Éreztem. Tudtam, legmélyen. Meg kellett tudom, hogy mi ő. Istennő vagyok, így érzem, hogy ha valaki nem ember. Ő több annál. Talán még nálam is több, annak ellenére, hogy mindenki azt mondja, hogy én vagyok az erő, ami mindenek felett áll. Nevetséges. Sosem voltam vezető típus. Inkább visszahúzódtam a háttérbe, és vártam, hogy mi lesz. De most egyre több döntéseket kell meghoznom,és ... félek. Szerintem Byron is fél. De ő utálja kimutatni az érzéseit. Azt hiszi ha kimutatná őket, akkor sebezhető lenne. Pedig téved. Ő mindig is megnyílt nekem, bármiről is volt szó. És ez kölcsönös volt. Nagyon szerettem. Sajnos jobban, mint ő engem. Vagyis inkább én máshogy szerettem. Amit utáltam magamban. Mindig jön valaki, aki bizonyítja, hogy fiú-lány bartáság nem létezik. Valamelyik személy mindig többet érez. És ezt utáltam. Szerettem őt, és megőrjít, hogy csak barátok vagyunk. De ebben az a jó, hogy nagyon közel állunk egymáshoz. És talán ez épp elég.

***

Eli és én sokat gyakoroltunk, és kiderült, hogy az erőm, a leki állapotomtól függ. Ha mérges vagyok, akkor akár óriási pusztítást is tudnék végezni. Ha szomorú vagyok, akkor legyengülök és még egy szikrát sem sikerül kipréselnem a kezeim közül. Mikor boldog vagyok kiegyensúlyozottabb az erőm, és akkor úgy irányíthatom ahogy én akarom. Sok új képességet is felfedeztünk. Például az a sárga fénygömb egy kiskapu volt, ami tudja, hogy a tudatalattim hová akar menni, és könnyen eljuttat oda. Eli csak tudatalatti kiskapunak hívja, de én teleportálásnak. Eli szerint meg van az összes képességem, mint egy szellemnek, vagy egy Gesanak csak fel kell fedezni őket. Kíváncsi voltam, mert megszámlálhatatlan számú erőm volt, de ennek még a felét sem ismerem meg. A Sashok maximum száz évig élnek. Ezért van olyan kevés a világon, és több száz a paradicsomban. Ott nincs olyan ,hogy nap,hónap,hét vagy év. Nem számolják az időt. Örökké élnek. Én mégis az e világi életet választottam. Eli szerint a szellemek úgy halnak meg, ha önszántukból repülnek bele valamiféle portálba, ami egy másik dimenzióba vezeti őket. Egy olyan dimenzióba ahol a túlvilági lényeknek a lelkük száll a végtelenségig. Azt mondják, hogy kellemes hely, de nem vagyok benne biztos. Byron azt mondta, ha én meghalok, jön utánam. Ezen nagyon meghatódtam, de nem mutattam ki. Misel nagyon sokat segített nekem. Nagyon jól összebarátkoztam a lánnyal. Jamie naponta meglátogatott, ha el tudott szakadni Frakntől.
- Helló. - szólalt meg Eli, mikor először találkozott Jamievel. - Eli Handerson. Te vagy Jamie Love, igaz? Sokat hallottam rólad. - mosolygott rá a fiú.
- Szia! Igen, én vagyok. - mosolygott vissza a lány. Mióta megismerték egymást sokat voltak együtt. Örültem a boldogságuknak, csak aggódtam Jamie miatt. Nem akartam, hogy még jobban belemásszon ebbe a dologba. Ha bármi történne vele, abba belehalnék. Azt akartam, hogy normális élete legyen, amennyire ez lehetséges, ilyen körülmények között. És az is zavart, hogy öt év külömbség volt köztük. Jamie tizenhat, Eli pedig huszonegy éves. Csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz semmi baj.