2012. március 8., csütörtök

18. fejezet

18. fejezet
Az erő felismerése


Mindenki engem bámult, ahogyan a rendőrök kivezettek a kórházból. Egy ideig próbáltam kiszabadulni a bilincsek szorításából, de rájöttem, hogy semmi értelme. Engedelmesen beültem a szírénázó autóba, majd elindultunk. Byron kitekintett rám a kórház ablakán. Kétésgbeesetten néztem rá. Majd hirtelen eltnűnt, a kórházzal eggyütt. Szomorúan pillantottam ki az ablakon. A házak, a fák, a bokrok, mind elrohantam mellettem. Fél óra autózás után, megérkeztünk. Félre pillantottam a fekete épületre. Kiszálítottak az autóból, majd bevezettek.Odabennt is mindenki engem bámult.Hát persze! Hisz én voltam az eltűnt lány. De Byron pedig az eltánt fiú. Őt miért nem vették észre? Bevezettek valami kihallgató szobabá, olyanba amilyet a filmekben látni. Leültettek, majd kimentek. Húsz percig vártam, míg a fiatalabbik rendőr bejött, és leült elém. Egy ideig csak bámult, majd megszólalt:
- Hol voltál Február 2 és Február 28 között? - kérdezte.
Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondani. Egy hosszú percig csak bámultuk egymást. Kék szeme szinte felfalta az enyémet. De nem szóltam semmit. 
- Jól van. A kórházban ... miért Miranda Hall szobájába mentél? - olvasgatott a papírok között, amiket maga elé dobott. 
- Régi ismerősöm. - mondtam egyhangúan. 
- Hogy lehet egy tizenhat éves, középiskolás lánynak, egy harminhat éves alkoholista anyuka az ismerőse? 
- Egy barátom anyja. 
- Byron? Akinek a nevét kiabáltad? - pillantott rám. 
- Igen. Hisz te is láttad! - emeltem fel a hangom. 
A tizenkilenc év körüli rendőr furcsán nézett rám.
- Elnézést. - mondta, majd felállt és kisietett. Becsapta maga mögött az ajtót, engem pedig itt hagyott egyedül a szobában. A kezem a székhez volt bilincselve. A fém karika felsértette a kezemet, és úgy éreztem, hogy minden pillanatban szorosabb lesz. Teljesen a bilincsre koncentráltam. Nem is tudom, hogy miért. Talán abban reménykedtem, hogy van elég erőm ahoz, hogy kiszabadítsam magam. Nevetséges. De ha ebben sem hiszek, mi másban hihetnék? Egyfolytában arra gondoltam, hogy a zár felpattan én és kiszabadulok. De nem történt semmi. Vettem egy mély levegőt és mocorogni kezdtem. A szék is velem dőlt, ahogyan próbáltam kiszabadulni. De ezzel, csak azt értem el, hogy a földre kerültem. Nagyon beütöttem, a vállamat. Felszisszentem a fájdalomtól. Szemem szinte lángolt a méregtől, és a következő pillanatban a csuklómat gyengébben szorította a bilincs.Kiszabadultam.  Gyorsan felpattantan és az ajtó felé vettem az írányt . De mi mielőtt kijutottam volna, az idősebb rendőr jelent meg előttem. 
- Mi a...? - kezdte volna, de a puszta tekintettemmel a földhöz parancsoltam. Eszméletlenül került a padlóra, én pedig átléptem. Mindenki engem figyelt. Néhányan nem értették a helyzetet, de volt pár rendőr aki azonnal lépett. Utánnam eredtek. Feltéptem az ajtót, és kiszabadultam a rendőrségről. A nap erősen belesütött a szemembe, de most nem volt időm ezen gondokozni. Futottam ahogyan bírtam, a rendőrök pedig szorosan mögöttem voltak.  Hátrapillantotta, és abban a pillanatban az egyik rendőr összeesett. Elégedetten mosolyogtam. De ez egyik még mindig szorosan mögöttem volt. Írányt változtattam majd megálltam. Összetettem a kezeimet. A gömb ( ami még pár  nappal ezelőtt alig pislákolt) ,szinte izzot a tenyeremben. Lángolt. Majd a rendőr felé dombtam. Mikor hozzáért a gömbhöz, egyenesen neki csapodótt a fának. Reméltem, hogy nem halt meg.  Majd balra fordultam. Az ösztöneim azt súgták, hogy erre kell mennem. És igazuk volt. Pár kilométer után megláttam az ismerős erdőt. Megálltam. Nem hallottam szirénázó autókat magam mögött. Semmit. Nem követtek. Vettem egy mély levegőt, majd megkönyebűltem. Pár kilóméter és ott vagyok. Elindultam volna, de a következő pillanatban valaki neki nyomott egy fának. Szívem a tokorban dobogott, és felnéztem támadómra. A tizenkilenc éves rendőr fiú áltt előttem. Lihegett, és azokkal a gyönyörű kék szemmekkel az enyémet tartotta fogva. Nem tudtam máshova nézni, csak rá. A szemébe. 
- Ha most elengednélek törvényt sértenék. - suttogta.
- De...? - nem szólt semmit. Hosszú másodpercekig bámultuk egymást.  - Kérlek. - szólaltam meg halkan. A fiú hátralépett,de még mindig engem figyelt. 
- Fuss. Tűnj el innen. - szólt komolyan. Arca rezzenéstelen volt. Bólintottam. Tettem pár bizonytalan lépést előre, majd futni kezdtem, és magam mögött hagytam a fiút. Sosem felejtem el ezeket a tündöklő szemeket. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése