2012. március 24., szombat

24. fejezet

24. fejezet
És boldogan éltek, amíg... 

Misel autójában voltunk. Már két órája utaztunk, csendben, az ismeretlen környéken, de még mindig nem jutottunk haza. Misel az útra figyelt, Jamie pedig kifelé bámult az ablakon, elmerülve a gondolataival. Byron pedig, amikor senki nem figyelt, néha-néha rám kacsintott, amitől szívem hevesen ugrott egyet. Egész úton csak a csókra gondoltam, így nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.  Újabb két óra múlva hazatértünk. Byron egyenesen az anyához ment a kórházba, aki már egyre jobban van, szerencsére. Én pedig lefagytam az előtt az ismerős vörös ajtó előtt. Több hónapra eltűntem. Nem tudom, mit mondhatnék nekik. Majd talán eszembe jut valami. Ebben reménykedtem. Felemeltem a kezem és bekopogtam. Ezzel kezdődött el minden. Az egész családom otthon volt. Istenem, mennyit változtak. A kis Liz egyre nagyobb és szebb lett, ahogyan Michael is.
Leültettek a kanapéra, megöleltek, megpusziltak, és szerencsére nem voltak mérgesek. Csak örültek, hogy látnak. Több kérdést is rám zúdítottak, amikre az volt a válaszom, hogy majd elmondom, csak had pihenjek. Megértették. Anya főzött nekem egy csésze meleg teát. Az évek során egyre kevesebbet kérdezték, hogy hol voltam. Vagy, hogy kivel voltam és mit csináltam. Ezekre mindig más választ adtam, így feladták. Misel munkát talált a városban: elvállalta, hogy egy másik iskolában legyen történelem tanár, de mikor a miénk szabadnapot vesz ki, ő helyettesíti. Persze a rendőrök felzavarták a vizet, de Misel elintézte nekem. Máig sem tudom hogyan, és nem is akarja elárulni. De nem érdekelt. A lényeg, hogy nyugalom van. És Shepard… soha többé nem láttam. Nem tudom, hogy mi lett vele, de nem is érdekelt. Az iskolában is sokat kérdezősködtek, és mindenkinek más-más történetet meséltünk el. Néhányan nem hittek nekünk, de nem érdekelt a véleményük. Jamie nagyon csöndes volt még hónapokig. Mély depresszióba esett, amiből próbáltam kirántani, Minden nap átmentünk egymáshoz, hogy ügyeljünk egymásra. Szerencsére Jamie nem az „érvagdosós” típusba tartozott, így nem tett kárt magában. Két évig telt, amíg túllépett Elion. Sokszor kijártunk a sírjához. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy Eli már azon a helyen van, ahol összegyűlnek a természetfelettiek lelkei, és az örökkévalóságig ott szállnak, egy más mellett. Már alig várom, hogy újra találkozzunk, Eli Handerson. 


VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése